A gyertyák fénye

2013.06.02 21:26

Ezt tulajdonképpen tavaly novemberben írtam....de olvassátok szeretettel...

 

Csend honol a tájon. Ünnepi díszbe öltöztek a sírkertek. Gyönyörű a temető, mégis tele van szomorúsággal, bánattal, az elmúlás keserű gondolatával, szeretteink elvesztésével. Milliónyi gyertya fénye lobban, bevilágítja azt a világot, amit mi sötétnek gondolunk. Számunkra az, hiszen, amikor elveszítünk valakit, sötétségbe borul a világ, és csak nehezen oszlik a ránk telepedő iszonyat... Nagyon fáj. Egy sírhant jelzi, hogy velünk volt valaki, akit szerettünk, aki hozzánk tartozott...Égnek a gyertyák, bevilágítják a temetőt, de a lelkünkben még nem gyulladtak ki a fények...

Nagyon sok nap telt el azóta... összesen 1526... ennyi napja hordozom annak a súlyát, hogy elveszítettem valakit, aki közel állt a szívemhez, aki részem volt, akinek része voltam...Miért? A válasz úgysem érkezik meg, hiába könyörgök az égiekhez, hiába keresem, hiába... Nincs!!! Így kellett lennie... ez az a válasz, amit nem tudok elfogadni, nem tudom megérteni... aztán mégis. Ahogyan telik az idő, nem marad más, csak az, hogy elfogadjam az elfogadhatatlant...Pörölhetek a Mindenhatóval, az Angyalokkal, állhatok sírva a sírhant felett, panaszkodhatok, veszekedhetek... szeretnék, nem lehet, nincs kivel...Az élet a halálhoz vezető út...ki hamarabb ér a végére az útnak, ki lassabban...Velem volt, vele voltam, hálás vagyok minden együtt töltött percért, az együtt megélt dolgokért, eseményekért, a két gyönyörű gyerekemért...Hálás vagyok, hogy én lehettem a kísérője ezen az úton...

Égnek a gyertyák...lángjuk magasba tör, fénnyel tölti be a temetőt