− Te jó ég – villant át az agyán − mennyit nőtt az a gyerek egy félév alatt. Neki fel sem tűnt a múltkor, pedig három hete jártak Londonban. Nahát! Egészen megemberesedett. Felnőtt férfiként szállt le a gépről, pedig nagyon gyerek volt, amikor felrakták. Hisztizett is néhány napig, hogy hazajön, ő ezt nem csinálja, nem akar ott lenni és különben is ehetetlen az étel, meg egyébként is utálja az egészet. Aztán mégis maradt, mégis végigcsinálta a képzést is a munkát is. És most újra itt van. Az önállóság, a magára utaltság erőt adott a fiúnak, felnőtt. Burt kisétált a váróba. Pár perc múlva ott állt vele szemben a 16 éves fia, kezében egy jókora bőrönddel, hátán telitömött hátizsákkal.

– De jó, hogy végre itt vagy! – ölelte át a fiút. Robert épp egy fejjel volt magasabb, mint az apja. Seszínű, apjától örökölt haja, csapzottan lógott a nyakába. A kabátja is összevissza állt rajta, a pulcsiján a zippzár szétnyitva, úgy lengén, épp csak egy póló volt alatta.

– Szia, apa! Már éppen ideje volt, hogy leszálljon ez a gép. Pocsék időt fogtunk ki! Egy kicsit felkavarodott a gyomrom, a szél egész úton dobálta a gépet – Robert is ölelésre tárta a karját. – Jó hogy újra látlak! Anya? – nézett körül a fiú.

– Nem jött, be kellett mennie a szerkesztőségbe, egész héten ő volt az ügyeletes szerkesztő, most így, karácsony előtt pár nappal náluk is bolondok háza van. Azt mondta, azért a kedvenc kajáddal vár – bokszolt bele fia karjába Burt. Megszokott mozdulat apa és fia között, a játék és a szeretet jele. Robert nagyon jól tudta ezt. Otthon további bokszütés követte volna az elsőt, ám a reptéri váróban most mégsem kezdhettek el játszani.

– Ettél, ittál? – kérdezte az apja.

– A gépen? Áááá apa, eszedbe se jusson ilyesmi. Rém vacak a kaja és drága is, a kávé híg lötty, és kérnek érte egy vagon pénzt. A fapados járatokon olyan a kiszolgálás, mint otthon a suli mellett, a sarki büfében…

– Szóval pocsék… − fejezte be az apja a mondatot. – Na, gyere! Induljunk el, aztán mielőtt az autópályára felhajtok, eszel valami rendeset, otthon meg anyád főztje vár – azzal fogta a bőröndöt és elindult a fiával a kijárat felé.

– Fiam, mit tettél ebbe? Talán egy angol lányt is hazahoztál?

– Nem apa, egy görög lány van benne és darabokban, egészben nem fért bele – vigyorgott a fiú. − Vettem egy pár cuccot azokkal van tele – tette hozzá magyarázatképpen.

– Négy laptop, három asztali gép, vagy mi a fene van benne?

– Laptop stimmel, de a többi inkább régészeti utánzat, dísztárgyak a szobámba. Olyasmi, amilyeneket a British Múzeum hatodik emeletén láttál…

− Szarkofágok? Az volt a hatodikon nem? Ősi egyiptomi temetkezési relikviák… − most már mindketten nevettek a képtelen ötleteken.

– Majd meglátod otthon. Jópofa dolgok – mondta a fiú.

Közben kiértek a kocsihoz. Burt szerette a nagy és gyors autókat, ezért általában BMW-vel járt. Egy jókora kényelmes, fekete kombi hátuljába került a bőrönd és a hátizsák.

– Ebben a hátizsákban pedig a házinénit rejtetted el – élcelődött az apja felemelve a kombi hátsó ajtaját.

– Csak a ruháim vannak benne. Tudod, egészen jó idő volt még Londonban is, amikor elmentem. Most azért ott is röpködtek a mínuszok. És mivel három hete alig pár cuccot hoztatok el anyával, most én kénytelen voltam mindent hazahozni. Fizettem is a túlsúlyért majdnem száz eurót.

– Menjünk fiam, igaz, nem nagy a távolság, de már este is van, és a hó is szakad. Ma még egész nap esett. A pályán sem lehet jól haladni. Közben én szólok anyádnak, hogy egyben vagy, és elindultunk haza.

– Oké.

Robert elhelyezkedett az anyósülésen. Levettet a kabátját, a pulóverét bezipppzározta, bekötötte magát és máris útrakész volt.

– Anya hallani akarja a kicsi fia hangját, és a nővéred is ott van – nyújtotta át a telefont Burt. – Szia anya!...Igen, egyben vagyok… Naná, egy egész marhát meg tudnék enni. Eszek valamit útközben, mert Londonban nem ettem semmit…Puszi tesókám! Hogy vagy? Mit rajzoltál nekem?...Én is hoztam neked valamit. Apa szerint ettől dögnehéz a bőröndöm… Igyekszünk. Puszi.

– Lara is nagyon vár. Jönni akart velem, de neki meg egy grafikai munkát kell befejeznie, így ő sem tudott. Vele már több mint három hónapja nem találkoztatok? ­– jegyezte meg az apja.

– Igen, személyesen nem, de tudod, az MSN-en mindennap láttam őt a webkamrával. Tudom, hogy sok a dolga − mondta a fiú.

Lassan haladtak. Néhol dugók alakultak ki a főváros utcáin a hóesés miatt. Burt azon mérgelődött, mi lenne, ha ezek a népek mondjuk, Kanadában élnének, ahol sokkal hidegebb van, és sokkal több hó esik, ha itt most ettől a kis havazástól a feje tetején áll a város. Még jó, hogy ők nem a fővárosban laknak. Egyébként sem bírná elviselni ezt a sok-sok járművet, embert, ezt a tolongást, tülekedést. Igazán türelmes ember volt, de az már az ő birkanyugalmának is sok volt.

– Nyugi, apa, ez itt csak sétagalopp egy londoni csúcsforgalomhoz. Ott még hó sem, kell, hogy ilyen állapotok uralkodjanak – nyugtatgatta Robert.

– Tudod, Rob, lehet, hogy mi egy unalmas és szánalmas kisvárosban lakunk ehhez a metropoliszhoz képest, de az legalább élhető léptékű – csapott a kormányra az apja.

– Tudom, apa, jól ismerem a fővároshoz fűződő iszonyodat. Maximálisan meg is értem. Jó lesz egy kicsit hazamenni…

− Egy kicsit? – kapta fel a fejét Burt. – Csak nem akarsz újra visszamenni?

– Londonba? – Rob összehúzta a szemöldökét. – Nem, oda nem! – vigyorgott a gyerek. −  Kairóba szeretnék menni. Egy év múlva, ha addig sikerül leérettségiznem. Most tanulni fogok, mint egy güzü.

– Miért pont Kairóba? – csodálkozott az apja, ezt ugyanis még nem hallotta a fiától.

− Mert minden, ami az ókori kultúrához, Egyiptomhoz kötődik, ott van, és én ott akarom megtanulni.

– Én nem bánom, ellenben anyádnak biztosan lesz hozzá egy-két szava!

– Biztosan, de úgyis belátja, mi a jó nekem. Tudod, hogy a végén mindig beleegyezik – nevetett a fiú

Rob egy kicsit vissza is élt olykor azzal, hogy az anyja nagyon szerette. Ezt az apja is tudta és az édesanyja is, sőt a nővére Lara is tisztában volt vele, sokszor mondta is az anyjának, hogy Rob az orruknál fogva vezeti őket, de csak mosolyogtak rajta. Lara is imádta az öccsét. Későn született, csaknem tíz év korkülönbség volt a két gyerek között. Lara mindig azt mondta, vele nagyon siettek, Robnak viszont volt ideje érni. „Csak hát szegény gyerek, túlérett lett.” − Ez a néhány mondat sokszor keltett derültséget a családban, pedig már éppen elégszer hallották. 

Burt óvatosan kormányozta az autót. A repteret elhagyva egy kicsit kerülgette a lámpákat, emiatt be kellett hajtani szűkebb utcákba is. Eszébe jutott, hogy Lilly ezeket a kis kerülő utakat sem szerette.

– Kapnék most anyádtól! „Már megint karistolsz a városban, ahelyett, hogy az egyenes úton mennél.” Pedig így sokkal hamarabb kiérek – bizonygatta, de inkább csak magának, mert tudta a Rob véleményét, amit aztán a fia meg is erősített.

– Ugyan, apa, csak áltatod magad. Sokkal több kilométert teszel így meg. De nekem mindegy, csak jussunk ki már ebből a városi dzsungelből – Rob kényelmesen hátradőlt és egy szót sem szólt, míg ki nem értek az autópályára.

– Na, kint vagyunk. Több mint egy órába került a reptértől idáig vergődni, itt meg terelés van mindjárt. Szemben is jön a forgalom, csinálnak valami felüljárót megint. Hogy miért is nem tudják ezeket egyszerre megépíteni? – Burt az órájára nézett. – Mindjárt ki is megyünk, tudod, itt van az a Western Kocsma, ott tudsz enni valami hazait − fordult a fiához.

– Mindegy, mit apa, csak ehető legyen. Te nem vagy éhes? Nem is kérdeztem, mennyit vártál rám?

−  Csak szépen sorban a kérdésekkel – nevetett az apja.

– Majdnem két órát vártam rád, és igen, én is éhes vagyok. Régen volt dél, most pedig este nyolc óra lesz mindjárt. Rám férne egy jó kis marhasteak, bár édesanyád is marhasülttel vár.

– Arra én is benevezek. Persze, csak ha normálisan át van sütve, van rajta némi tükörtojás és legalább só meg bors – simogatta meg korgó gyomrát Rob.

– Ízetlen volt az étel? Amit mi ettünk az egészen tűrhető volt. Ja, persze, anyád egy olasz étterembe ráncigált be bennünket.

– No, éppen ezt akartam mondani… Ott ettem egyébként én is, ha már nagyon untam a házinéni kotyvalékait. Meg kellene mondani az utazás- és képzésszervezőknek, hogy csak és kizárólag főzni jól tudó családokhoz engedjenek diákokat. Nem én voltam az egyetlen, aki panaszkodott az ételre. Az egyik srác állandóan valami gyorsétterembe járt. Hízott vagy 10 kilót. Nézd csak, apa, lépésben haladnak az autók, fékeznek. Történt valami?

– Nem tudom, alig látni, csak az előttem lévő autó lámpáját látom. Aha, vészvillogók. Valamelyik idióta biztosan keresztbe fordult. Soha nem értettem háromsávos úton miért ütköznek össze az autók. Nem igaz, hogy nem tudják egymást kikerülni. Nézd azt a kamiont is, hogy megy! Ha azzal a monstrummal keresztbe fordul, lezárja az egész pályát… Mi a fenét csinál? Rob, be vagy kötve? Vigyázz, fék, fék, fék! – kiabálta Burt, de csak magának, mert a kamionos nem hallotta. Elvesztette az uralmát a több száz tonnás jármű fölött és nagy sebességgel keresztbevágódott Burt kocsija előtt az úton, lesodorva két másik személyautót. A férfi korrigálni próbált, kerülni akarta a kamiont, a jobb oldalon látott még némi esélyt. Jobbra rántotta a kormányt, a kocsi meglódult. Ebben a pillanatban a kamion hátulja irányt változtatott és iszonyatos sebességgel és erővel a betonfalnak préselte a BMW-t. Burt látta, érezte, újra korrigálni akart, ki akart szabadulni a kamion szorításából, ám hiába nyomta a gázt, tekerte a kormányt, az autó csúszott, aztán hangos robajjal a betonfalnak ütközött.

– Rob, kisfiam… − ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket Burt Kovalsky kiejtett. A csattanás után nem látott mást, csak egy villanást, aztán nyugalmas fehér fény töltötte be tudatának terét. Az ütközéskor azonnal életét vesztette.

Recsegés, ropogás hallatszott perceken keresztül…

A későbbi híradások arról számoltak be, hogy csaknem negyven autó rohant egymásba. A balesetben egy autós életét vesztette, egy személyt pedig életveszélyes állapotban szállítottak a fővárosi Centrál Kórházba.