5. fejezet

2018.01.08 12:31

Az ünnep első napját Martin és Léna töltötte velük. Jószerével úgy mentek be a házba, hogy sem Lara, sem Lilly nem vették észre. Lara aludt, Lilly pedig olvasott a szobájában. Léna tele pakolta a hűtőt mindenféle karácsonyi finomságokkal, Martin pedig megterített. Lilly a tányérok csörgésére jött ki.

Martin átölelte húgát, nem mondott semmit. Ugyan, mit is mondhatott volna. Így álltak néhány percig, aztán Léna ölelte át a sógornőjét. Minden benne volt abban az ölelésben.

– Szóljatok Larának, mindjárt jönnek a fiúk is! – mondta Martin, de nem is volt rá szükség, mert Lara álmos szemekkel, pizsamában állt a nappali boltíve alatt.

– Jó reggelt, vagy mit…– patakban folytak a könnyei, amikor meglátta a megterített asztalt. Léna vállára borult és sírt, sírt…

Martin gyengédem megfogta, leültette a kanapéra, Léna vizet hozott.

– Minden rendben lesz, kicsim – olyan szeretettel simogatta meg a nagylányt, mintha egy ötéves kislányt simogatott volna. Lara lassan megnyugodott. Anyjával együtt öltözni mentek. Lilly látta a terítékek számán, hogy sokan lesznek az ebédnél. Léna a konyhában sürgölődött, Martin italokat készített. Úgy gondolta, egy pohárka erős ital jót tesz majd mindenkinek.

Thomas és David külön autóval érkezett. Thomas Lilly szüleit hozta, David Burt szüleiért ment. Az első pillanatok nagyon nehezek voltak. Félszeg ölelések, félszeg mondatok. Burt édesapja oldotta a feszültséget.

– Azt hiszem, a fiam nem örülne neki, hogy ilyen gyászos társaságot lát – felemelte a poharát. – Igyunk arra, hogy csodálatos életet élt, olyat, amilyet szeretett volna, és úgy, ahogyan szerette volna. És igyunk arra a csodálatos unokára, aki majd ott fenn, a mennyekben is megmutatja, mire képes egy fiatal elme! – az öregúr egy hajtásra lenyelte a pálinkát.

A két nagyi szipogott egy kicsit, Martin könnyező szemmel állt, nézte azt az erős embert, aki képes volt a fia életét egyszerűen, mégis fennkölten megfogalmazni. Léna, Lara, Lilly és a fiúk is tisztelettel nézték az idős embert.

A karácsonyról, mint ünnepről szó sem esett. Elfogyasztották az ebédet, beszélgettek, emlékeztek egy kicsit. Szerencsére a vidámabb emlékek jöttek elő, egy-egy kedves momentum mosolyt csalt az elgyötört arcokra.

– Végre látok egy kis mosolyt az arcodon – simította meg Lilly haját az édesanyja.

– Néha tudok, anya, de még nagyon sokat sírok – Lilly belebújt édesanyja kezébe.

– Ez rendjén is van így, még egy darabig. Tudom, ezerszer hallottad már, de az idő jelenti gyógyírt minden lelki bajra.

– Hosszú időnek kell eltelnie, mire megnyugszik a lelked – lépett melléjük Burt édesanyja. – A mienk már csak a sírban fog. Éld túl, tedd a dolgod, könnyebben viseled majd!

– Tudom, hogy ez így igaz, mama, de még képtelen vagyok rá, még képtelen vagyok emberek közé menni – mondta Lilly.

– Pedig menned kell, a munka gyógyír ilyenkor – szólt közbe Burt édesapja. – Beszéld ki magadból, az sokat segít. Én is azt teszem. Tudod, a kártyapartikon sokat ez a téma, de nem bánom, mert jobb, ha elmondom.

Martin az édesapjával ugyanerről beszélgetett a nappali másik sarkában, hallván Burt édesapját ők is csatlakoztak.

– Mikor mész dolgozni? – szegezte a kérdést Martin a húgának? – És te Lara?

– Én januárban biztosan megyek – szólt vissza Lara. – Sok megbízásom van, de mostanában nem tudtam rajzolni. Majd meglátom... Tudod, ha nincs ötletem, nem áll rá a kezem, akkor felesleges erőltetni.

– Lilly?

– Nem tudom. Most még nem tudom – nyomatékosan ejtette ki a szavakat, a még szót különösen hangsúlyozva. – Talán igaza van a mamának és papának, emberek közé kellene mennem. De úgyis tudom, hogy felzaklat a dolog, mert mindenki azt kérdezi tőlem: hogy vagy? Hogy lennék? Pocsékul. Most mondjam ezt mindenkinek?

– És meddig akarod ezt az állapotot fenntartani? Nem gondolom, hogy ez lenne a megoldás – csóválta a fejét Martin.

– Jól tudom, hogy nem ez, de azt hiszem erre nekem még akkor is idő kell. Hagyjatok még nekem időt – kérte az asszony. – Léna, készítünk kávét? – fordult sógornőjéhez.

– Menjünk! – kimentek a konyhába.

– Nagyon köszönöm, amit ma tettetek. Nem lett volna lelkierőm ezt így végigcsinálni – ölelte meg az assszony a sógornőjét.

– Nagyon szívesen. Tudod, nagyon szeretünk benneteket. Nem akartunk rátok telepedni sem, de azt gondoltuk, mégis jót tesz, ha együtt van a család. Szívesen jöttek Burt szülei is, amikor szóltunk nekik, mit szeretnénk. Édesanyád ugyan bőgött előtte egy napot, aztán nekiállt süteményeket készíteni. Még ki sem pakoltunk mindent. Sütött vagy négyfélét. Étel van hűtőben elég, egyetek, ha valaki jön, akkor meg is tudod kínálni – nyitotta ki a hűtőajtót Léna.

– Te egy tünemény vagy! – ölelte át újra Lilly.

– Szedd össze magad, várnak a magazinnál is, mi is azt szeretnénk, ha tényleg tennéd a dolgod. A munkaterápia nem csak egy jól hangzó szlogen, hanem sok igazság van benne.

– Tudom, hogy nem akartok nekem rosszat, csak még nem érzem elég erősnek magam – Lilly a konyhaszekrénynek támaszodva nézte, ahogyan Léna a kávét töltögeti.

– Jót tenne neked néhány nap máshol. Utazzatok el Larával. Töltsétek máshol a szilvesztert!

– Az nem fog menni, ahhoz én nem vagyok elég erős – rázta a fejét Lilly. Nem mondta ugyan, de nagyon képtelen ötletnek tartotta, hogy most bárhová is elutazzon.

– Akkor csak szimplán kényeztesd magad egy úszással, masszázzsal, amivel csak akarod…

– Ahhoz is el kell menni valahová, ez a legnagyobb gondom.

– Jó, akkor a jövő héten szabaddá teszem egy napomat és elcipellek a wellness központba – Léna eltökélt volt.

– Oda nem megyek! – látva Léna szemében a hatalmas kérdőjelet kimondta: − Burt tervezte.

– Az ég áldjon meg, akkor a városban szinte sehová sem mehetsz, mert Burtnek szinte minden középülethez van köze. Ez a hülyeség eszedbe se jusson! – Léna képtelennek találta a gondolatot is.

Kávézás után Martin fiai hazavitték a nagyszülőket. Léna és Martin még maradt egy ideig.

– Holnap Léna szüleihez megyünk, boldogultok? – Martin töltött még egy italt magának is Lénnak is és Lillynek is.

– Azt hiszem, igen. Nagyon drágák vagytok. Köszönök minden segítséget – Lilly szeme megint könnybe lábadt.

– Ugyan, hagyd már, egy család vagyunk, és nagyon szeretünk titeket! Jön még valaki ma? – letelepedett Léna mellé a kanapéra.

– Nem hiszem, nem hívott senki… – mondta Lilly tétován.

– Ezen ne is lepődj meg. Mit is mondanának ilyenkor. És azt is nehéz elképzelni mivel is tennének jót, ha jönnek azzal, vagy ha távol maradnak azzal.

– Én sem tudom. Az, hogy most itt voltatok, nagyon jó volt. Nem tudom, hogy a barátaimat akarom-e most látni – Lilly bizonytalan volt. – Nem akarok megsérteni senkit…

– Én azt gondolom, tőled most nem vesz sértésnek senki semmit, most belefér, hogy nem akarod őket látni, belefér, hogy nem akarsz elmenni, de tudd, mikor kell abbahagyni – tanácsolta Léna.

Lara eddig csendben üldögélt, hallgatta a beszélgetést.

– Igazuk van, anya. Tudod – emelte fel az ujját, – mondtam!

– Igen, mondtad, tudom, de még ott van az a sok DE…