6. fejezet

2018.01.11 07:17

Sötétedett mire Martin és Léna elmentek. Lara segített Lillynek elpakolni, ami még maradt, bár Léna igyekezett mindent eltakarítani. Este Lilly telefonált néhányat, felhívta a barátait, akik nagyon örültek, hogy hallják végre a hangját.

Lilly telefonjai után másnap is tele volt a ház. Jöttek a barátok. Igazán Monica Harper és Marlen Palmer volt az, aki mindvégig mellette állt. Ők kérdés, kérés nélkül jöttek-mentek. Intézték a dolgokat, ha Martin nem ért rá, ott voltak Lillyvel, amikor annak szüksége volt rájuk. Mindkettő tizenéves barátság volt, összeforrtak, ismerték egymás gondolatát, ízlését, szokásait. Lilly nélkülük és a bátyja nélkül még nagyobb bajban lett volna.

Monica egy önismereti iskolát vezetett. Nagyon sikeresen működtette. Másfajta gondolkodásmódja megfertőzte Lillyt is és Marlent is. Marlenre különösen ráfért, fel kellett dolgoznia, hogy kis könyvtáros nőből ünnepelt üvegfestő művész lett, akinek a munkáit világszerte jól ismerték már. Rony Belvedere és férje fedezték fel. Egy rossz házasságból lépett ki pár éve, hogy aztán egy román üzletember oldalán találja meg a boldogságot. Lilly szerint nagyon is megérdemelte már. Ronyval gyakran beszélgettek róla. Rony író, sorra jelennek meg a könyvei. Lilly szerette, mint kedves ismerőst, de sohasem jártak össze.

A két barátnője teljesen eltérő jellem volt. Monica erős, energikus és nagyon agilis, Marlen szerény, mélyen érző, és talán még kicsit mindig bizonytalan. Pedig szerezhetett volna némi magabiztosságot, hiszen megvolt rá minden alapja. Monica mindent megtett, amit csak tehetett, de néha mosolyogva jegyezte meg, hogy Marlen önbözalmának erősítéséhez még az ő tudása sem elegendő. Pszichológusi diplomája mellé szerzett még néhány másfajtát is, elismert NLP oktató volt.

Karácsony másnapján délután a két barátnő és a párjaik telepedtek be Lillyékhez. Az asszonynak nem lett volna gondja az étellel, hiszen Léna telepakolta a hűtőt, ám a Monica és Marlen is úgy gondolták, hoznak némi ünnepi harapnivalót, mert Lillynek biztosan nem volt kedve főzni.

– Jézus! – szaladt ki Lilly száján. – Hát ti meg mit műveltetek? Mikor fogjuk ezt megenni! Tegnap Léna is hozott egy csomó mindent. Lara, nézd! – mutatta az asztalt az éppen belépő lánynak.

– Addig maradtok, míg ez el nem fogy. Szerintem még a jövő héten is ezt esszük – Lara azonnal talált magának némi csipegetni valót. Marlen ugyanis isteni pogácsát tudott sütni, s ha Lara rászabadult, nem bírta abbahagyni az evést. Aztán degeszre tömött pocakkal pihegett a kanapén, fogadkozva, hogy soha többé nem eszik meleg pogácsát.

– Látom, jót tett nektek a tegnapi családi összejövetel –­ nézett rájuk Monica.

– Honnan tudod? Még nem is mondtuk – csodálkozott Lilly.

– Ugyan, szívem, én mit nem tudok?! – nevetett Monica.

– Beszéltünk a bátyáddal. Azért, mert néhány napja nem jártunk nálad, az még nem azt jelenti, hogy nem tudjuk, mi van veled! – emelte fel az ujját Marlen, jelezve, hogy rajtuk tartják a szemüket.

– Boszorkák! – mosolygott Lilly is. – Szeretlek titeket!

Kellemes délután volt.

Este Lilly és Lara a nappaliban üldögélve beszélték meg, mi is történt velük ezen a karácsonyon, hogyan érezték magukat. Sírás lett a vége, ami mindkettejük számára rendjén is volt ez így.

Az újév beköszöntéig szinte mindennap tele volt a ház. Az asszony azt érezte, nem akarják őket egyedül hagyni. Hagytak időt a mély gyászra, de talán ezek a baráti látogatások, beszélgetések közelebb viszik majd őt is egy kicsit a munkához, a küvilághoz. Monicanak ez volt a szándéka, és Marlennel, Lénával összefogva nem hagyták magára Lillyt és a lányát. Elvitték őket a wellness központba. Egy kis úszás, szauna, masszázs jót tett mindannyiuknak. Persze, a párjaikat otthon hagyták. Larának néha átjött a barátnője is, sőt olykor a lány ki is mozdult, de még ő sem sokat. Lilly viszont inkább továbbra is otthon üldögélt.

Az óév utolsó napján reggel megint havazott. Lilly sétált egyet Larával. Úgy gondolták, nincs programjuk, mert sem Lilly, sem Lara nem beszélt meg semmit a barátaival. Délután a nappaliban üldögélve beszélgettek, hogy talán január elején mindketten munkába állnak.

– Nehezen szánom rá magam – Lilly teát készített, éppen azt hozta be a nappaliba.

– Én is, anya, de azt hiszem, nem ülhetünk itthon mindvégig magunkba roskadva, arra számítva, hogy majd csak jobb lesz – a lány két cukrot tett a teába, óvatosan kavargatta.

– Ha már arra rászántuk magunkat, hogy elmenjünk a lányokkal, akkor ez is menni fog – telepedett le Lilly a kandalló elé.

– Ma mit csinálunk? Tévézünk? – kérdezte Lara.

– Nem beszéltem meg semmit, senkivel, de az az érzésem, nem is kellett. Megoldják maguktól. Hallod? Most állt meg két autó – Lilly fülelt egy kicsit. – Szinte biztos voltam benne, hogy átjönnek.

Alig mondta ki, már meg is szólalt a csengő. Bim-bam. Lara szaladt ajtót nyitni. Népes társaság állt az ajtóban.

– Ha magatok akartok lenni, szóljatok – lépett be Martin, – elmegyünk.

De közben teljesen kitárta az ajtót, hogy beengedje a lányokat az étellel és a férfiakat az innivalóval. Ott volt mindenki. Monica és Leon, Marlen és Peter, Léna és a két fiú is. Jöttek a fiúk is, mondván: nem hagyhatják, hogy Lara ilyen „őskövületekkel” töltse az óév utolsó estéjét. A hónuk alatt társasjátékokat cipeltek.

Lilly mosolygott a díszes társaságon. Larára nézett, csak szeme villanása jelezte: 

– Na, ugye, megmondtam!

Meglepően jól sikerült az este. Lilly csak éjfélkor sírta el magát, egyébként meg minden partit megnyert a társasjátékon, akármit is játszottak. A kártyában viszont rendszerint ő maradt alul.

Hajnali háromkor mentek el a vendégei. Egyedül maradt. Lara lefeküdni készült, amikor arra lett figyelmes, hogy az anyja zokogva fekszik a kanapén. Lilly szabadjára engedte a fájdalmát.

– Anya, mi van? Jól vagy? – aggódott Lara. – Hívjak orvost! – kérdezte, amikor már anyja jó ideje nem tudta abbahagyni a sírást.

– Nem! – szipogott Lilly. – Jól vagyok, csak sírnom kell egy kicsit, megnyugszom, ne aggódj!

Lara aggódott. Ott maradt. Egymást átölelve aludtak el a nappali kanapéján.