Éjszaka

2013.07.13 07:03

Késő este lett megint, mire hazaértem. Ahogyan szoktam, még bekapcsoltam a gépet, megnéztem a leveleimet, bekukkantottam a Facebookra, elolvastam egy-két napi történést, de ahhoz már nem éreztem kedvet, hogy beleássam magam a politikába, gazdaságba, akármibe, sőt a hazai celebek ügyes-bajos dolgai sem érdekeltek már. Tele volt a fejem a nap történéseivel, azzal, hogy fizikálisan kicsit hullásan éreztem magam, az agyam pedig olyan volt már, mint egy kifacsart citrom, nem adott ki és nem vett be semmit. No, ebben a hangulatban vonultam ki a teraszra kilenc óra tájban egy bögre kávéval a kezemben. Este kilenckor kávé?! Joggal gondolhatjátok, hogy kicsit hibbant voltam. Pedig nem, csak próbáltam valami olyasmit tölteni a szervezetembe, ami még stimulál egy kicsit. Csődöt mondtam! Szépen lassan elkortyolgattam a kávét, szerbe-számba vettem a nap történéseit, eredményeit. Aztán arra eszméltem fel a nagy gondolkodásból, hogy fázom. Kardigánt kerestem, aztán egy pohár vörös borral a kezemben visszaültem a teraszra. A kutyám is belenyugodott, hogy ma már nem játszom vele, így letelepedett a lábamhoz.

Késő volt már nagyon. Elcsendesült a város, a természet esti zajai is elhaltak. A bogaraknak is elegük lett a napból. A sötét éjszakában csak a csillagok ragyogtak rendületlenül az égen. Néztem őket. Mozdulatlanul világítottak a messzeségben. Néha-néha megcsillant egy, éppen olyan volt, mintha a napsütés apró szikrát lobbantana rajta, majd ragyogott tovább. Aztán hirtelen egy aprócska fénycsík leszaladt az égről. Hullócsillag. Azt mondják, ilyenkor kívánni kell valamit, s amit kívántál, teljesül…

Egy erdő közepén álltam. Olyan sötétség vett körül, hogy az orromig sem láttam. A mesék világa jutott eszembe, a gonosz mostoha, a kegyetlen varázsló… aztán a rémfilmek sokkoló, idegtépő erdei jelenetei, amikor szörnyek özönlenek feléd mindenhonnan és nincs menekvés… Félelem nem volt bennem, inkább csak kíváncsiság. Tovább mentem. Egy szikla? Mit keres itt egy szikla? Ösvény vezet fel rá. Elindultam az ösvényen, ami egyre csak szélesedett, tágas tér lett, és közben világosodott. Csak ámultam! Meseszép vidék. Valami földöntúli világban járok, netán Tündérországban? Rá kellett jönnöm, hogy nem, mert azok, akikkel találkoztam nem szárnyakkal közlekedtek. Lábuk volt és jártak, sőt mosolyogtak, kedvesek voltak, s nem úgy néztek rám, mint egy idegenre. Olyan ismerős volt minden, mégsem tudtam, hol is vagyok. Házak vettek körül. Elindultam egy utcán, megálltam egy ház előtt. Tudtam, hogy ismerős, de vajon honnan? Még nem derengett. A lábam vitt, be az udvarra. Virágok mindenütt, ápolt fű, gondozott kert. Távolabb a garázs előtt két autó. Modern világ. Mégsem Tündérhon! Kulcsot vettem elő, kinyitottam a házat. Bent is ismerős volt minden: a nappali tágassága, a világos bútorok, a hatalmas terasz ajtó, a konyha, a különleges színvilágú, zöldes rózsaszínes hálószoba, a terasz székei, a boros poharak az asztalon… A lábam vitt tovább: a dolgozószobában könyvek sorakoztak, közöttük néhányon a saját nevem virított… A konyhában egy férfi állt a tűzhely mellett, világos, vászonnadrágban, mezítláb és rám mosolygott. Ismerem ezt a mosolyt…

A hűvös nyári éjszaka és a csillagok elvarázsoltak, elvittek valahová…