Ezüst erdő

2013.10.23 17:37

Tudod, mint a mesében a hős... a réz erdőből, a réz almával – amiből később palota lesz −, egy királylánnyal tovább ment az ezüst erdőbe, hogy ott is megszerezze az ezüst almát és egy újabb királylányt... Folytathatnám a mesét, ám ez a történet most nem arról szól...

Ez a réz erdő és ezüst erdő nem a mese csodája, hanem a természeté. Indián nyár − szerintem ennek az egyik legszebb napját éltük ma. Ragyogóan és melegen sütött a nap, s ezer színben pompázott körülöttünk a természet, kicsalta az embereket a szabadba, hogy amíg lehet, fénnyel töltődjenek fel.

Elindultunk, kicsit kikapcsolódni, kirándulni, egy nagyot sétálni, élvezni az őszi nap melengető sugarait. Sokan voltak kint a tónál, mégis kevesen. Furcsa paradoxon, de a csodaszép idő ellenére érezhető volt az ősz "íze". Emberek jöttek-mentek, főztek, labdáztak, beszélgettek, a fűben heverészve élvezték a langyos szelet és a meleget, ám mégis hiányzott a zsongás, hiányoztak a "csend" hangjai: bogaraké, a madaraké, hiányzott a nád susogása, a halak csobbanása. Sőt a tóban is alig van víz... Úgy látszik, ehhez nem volt elég a napokban lehullott eső.

Elindultunk, előbb csak bámultuk az embereket. Érdekes tanulmány lenne!!! Aztán inkább a természetet választottuk. A színeket, a formákat, amelyeket eddig nem láthattunk, mert elrejtették a fák, bokrok zöld lombjai: a vízi madarak költőhelyét, a fákra kirakott madáretetőket és odúkat. Aztán ahogyan haladtunk a tó partján, figyeltük a nap sugarait, miként változtatják át a tájat, fénylővé, szépségessé. "Ezüst erdő, mint a mesében!" A környező erdők szélén szürkés nyárfák sokasága áll. A fény játéka ezüstös fényűvé változtatta a fák törzsét és a szélben meglibbenő leveleket. Ez adta a különös érzést, mintha egy zizegő, rezgő ezüst erdőben lennénk. Engem egészen elvarázsolt.

Egy rövidke időre átadtam magam ennek az érzésnek. Megszűnt körülöttem a modern világ... mesét láttam, éltem... Óvatosan lépdeltem a füvön, mezítláb, mert ahhoz volt kedvem, s azt képzeltem, hogy hosszú, szépséges, ezüst ruhám lágyan követi a lépteimet. A fához értem, amit évekkel ezelőtt "Isten fájának" neveztem el, mert magányosan áll a nagy tér közepén, mintha csak azt akarná, hogy mindenki odamenjen és kívánjon, kérjen valamit... Odamentem a fához, más, mint a többiek, kopár, mert a korai fagy miatt elveszítette az összes díszét... Alatta volt színes az avar. Körbejártam, felnéztem rá... Kívántam valamit. Álmomban már láttam ezt a képet. Álom? Valóság? Az ezüst erdő is az álom és a valóság határán mozog. 

A természet teszi azzá. Gyönyörű! Arra késztet, hogy állj meg egy pillanatra, és élvezd ez életednek ezt a töredéknyi részét is.