Helyzetjelentés

2014.07.21 12:31

Korántsem akarom elvenni a média kenyerét. Nem igazi helyzetjelentés ez, sokkal inkább a saját érzéseim, gondolataim, mindaz, amit eddig láttam, olvastam, tapasztaltam. Furcsa egyveleg. Hangsúlyozom: szubjektív, így egyetlen, nem tudományos, nem konkrét ismereteken és tényeken alapuló vélemény, hanem tisztán érzelmeken alapuló tapasztalás eredménye. Mindezt csak azért bocsátom előre, hogy ne legyen vita belőle… Az ember ugyanis a mások érzésein, érzelmein nem nyithat vitát, az mindenkinek a sajátja.

Hetek óta készültem erre az útra. Azóta, hogy a múlt hónap közepén hazamentem. Vannak dolgok, amiért az ember megy, menni vágyik, ott akar lenni, mert van, ami, aki odahúzza… Aztán jött a hír. Rakéták. Nem hangzott túl jól, sőt letaglózott. Most mit is csináljak? Menjek? Maradjak? Az eszem azt mondta maradjak, teljesen hülye lennék odamenni. Háborús vidék, és különben is épeszű ember nem megy ilyen helyre. No, igen! A bátorság és a hülyeség közötti mezsgye legalább annyira vékonyka, mint a szeretet és a gyűlölet közötti határ. Én, aki egyébként nem nézek tévét, mert nem vagyok kíváncsi a sok bárgyú agymosásra, népbutító műsorra, bekapcsoltam a készüléket és meredten néztem a híreket. Gyilkosságok, emberrablás, lövöldözések, rakéták és már kész van a káosz. Bennem. Kívül-belül. Egyfelől a rajtam kívül álló okok miatt, másfelől a bennem dúló ambivalens érzések miatt… Napokig gondolkoztam, győzködtem magam, aztán pánikba estem, vitatkoztam, érveket hallgattam pro és kontra… És közben zsongott a fejem. Az érzelmek győztek… Kiballagtam (vonat, autóbusz, ahogy az Budapesten lenni szokott – ezt értem ballagás alatt) a reptérre, s óriási görcsökkel a gyomromban, jókora adag félelemmel a szívemben, felszálltam arra a repülőre. Úgy, mint sokan mások. De talán csak én féltem ennyire. Lehet, hogy ők is… A rettegés, hogy mégis történik valami nagyobb, rosszabb, ott volt bennem… A gép 15 perc késéssel indult. A helyzet miatt – mondták. Azt gondoltam, rémálmaim válnak valóra, s hiába szedtem össze minden bátorságomat, ez a gép mégsem visz el oda, ahova menni szeretnék. Aztán egyszer csak kigördültünk a kifutópályára, felbőgött a gép motorja, s már a levegőben voltunk.

Kicsit megnyugodtam. Néztem az alattunk elterülő vidéket. A zöld ezer árnyalata látszott fentről. Még láttam a kukorica, a napraforgó táblákat, az aratás utáni tarlót, a távolba vesző hegyek méregzöld csúcsait. A felhők fölött nincs semmi más, csak a ragyogó kék ég, s alattad olyan minden, mintha egy nagy-nagy tejfehér köd tetején lebegnél… A végtelenből a valóságba csak az ránt vissza, hogy látod a gép szárnyait, hallod a motorok zúgását, s bármilyen kék is az ég, tudod, hogy odafönt mínusz 44 fok van. (A pilóta mondta.)

Az idő telik. Olvastam, beszélgettem, hallgattam a köröttem ülő embereket. Sok magyar szót, még több másfélét: oroszt, hébert, németet, angolt, franciát. Bábeli zűrzavar egy kisebb airbuszon. Közben besötétedett. Alattunk lassan rajzolódtak ki a város fényei. Az valami csoda! Fentről nézve olyan, mintha egy 23. századi űrváros terülne el alattad. A landolás mindig furcsa élmény: a gép fedélzetén utazók tapsolnak, amikor a pilóta óvatosan leteszi a vasmadarat. Nem döccen nagyobbat, mint a bringád, amikor átsuhansz a villamos síneken.

Megint egy kis görcs a gyomromban, s szinte várom, hogy most mindjárt bemondanak valamit, és én jöhetek a következő géppel vissza… Végtelenül csalódott lennék, ha már voltam elég bátor elmenni… Ezzel szemben itt is bábeli zűrzavar fogad, mint kiderül, egymás után négy gép is landolt: Brüsszelből, Varsóból, Budapestről, és egy Londonból. Így aztán sokan lettünk az útlevél ellenőrzésnél. És mégis percek alatt lezajlott. Miért jöttem és meddig maradok? – ez a két kérdés hangozott el csupán, aztán mehettem is.

Örömteli találkozás. Megnyugvás. Barátokkal is találkoztunk. Rövid helyzetértékelés, tájékoztatás. Csak bámulok. Félelem, riadalom nincs az emberek arcán. Ja, hogy alig félórája még szóltak a szirénák? Nem gond, volt két pukkanás, aztán semmi. A kávéházak tele, az éttermek, szállodák tele. Sok a turista. Barátokhoz megyünk. Tel- Aviv külső részén laknak, négyemeletes ház felső szintjén. Hallották a pukkanásokat, a közelben csattant a légvédelmi rakéta, de csupán a macska ijedt meg. Hozzászoktak. Megborzongok. Hogyan lehet ezt megszokni? Hogyan lehet így élni? Úgy kell élned minden napodat, mintha mindig az lenne az utolsó napod? Még a gondolat is fáj… Ha megszólal a sziréna, rohanás az óvóhelyre, aztán vissza, s ezt naponta akár többször is. Mosolyognak. Lélektani hadviselés – mondják… Nem alszom túl nyugodtan.

Nem történt semmi. Nem szólaltak meg a szirénák. Verőfényes napra ébredek. Nem nézek híreket, úgyis hallom, mi történik, ott vagyok. A város éli a megszokott életét. Az emberek munkába rohannak, az autók tülekednek. Az utcai árusoknál sorban állnak az emberek. Yafora megyünk- itt így mondják, régi városrész. Az arab negyeden keresztül a régiségvásárig gyalogolunk. Micsoda színes világ! Ámulok. Kíváncsi vagyok, nézelődök, egyesek alkudoznak, mások a portékáikat kínálják.  Sok a turista. Aztán a művésznegyed felé indulunk. Nagyon meleg van, és ott is sok a turista. A Földközi-tenger látványa lenyűgöző a világító torony környékéről. Fenn az égen egy Apache helikopter pásztázza az eget, lent pedig vitorlás és kirándulóhajók sokasága szeli a vizet…

Délután újabb utazás. Eilat a cél, a Vörös-tenger parti városka. 5 óra autóbusszal… És megint a félelem a gyomromban. Lassan enged. Elhagyjuk Ashdodot, Askhelotot, Be’er Sheva-t… Dinoma jön – mindegyiket lőtték korábban, és nincsenek messze. Majd a Negev-sivatag csodálatos, sziklás pusztarengetege… Kietlen szikla mindenütt. Egy ideig még látok beduin telepeket, lustán ácsorgó tevéket, aztán már semmit, csupán a kőrengeteget, s előttünk az utat…

Híreket mond a rádió. Nem értem, csak sejtem, miről szól… Beszélgetünk róla. Olyan nehéz. Hallgatom, s közben az jut eszembe, hogy minden országnak megvan a maga keresztje. És az is, hogy mindenütt emberek élnek: ilyenek-olyanok, de emberek, gyerekek, nők, férfiak, idősek, fiatalok… Miért nem működhet az az elv, hogy élni és élni hagyni, elfogadni a másikat olyannak, amilyen… életfelfogásostul, vallásostul, mindenestül. Nagy ez a világ, elférünk rajta. Tudom, idealista felfogásnak hangzik. Az is. De mégis!

Eilat. Zsong a város. Turisták ezrei élvezik a kristálytiszta tenger vizét, a napot. S közben néha beszélnek a helyzetről, s azt mondják, ez csupán a „menetrend szerinti, évi ramazuri”… Egy hét, netán kettő és újra csönd lesz… Hatalmi játszmák, erőfitogtatás, lélektani hadviselés… Csak azt nem bírják felfogni ők sem, miért kell ehhez embereknek meghalniuk.

Még valamit a veszélyről és az én félelmeimről. Azzal érveltem, hogy soha nem voltam ilyen helyzetben, ezért félek. Azt mondták, itt vigyáznak rám, jobban, mint otthon, ahol elvileg béke van. Itt kevesebb az esélye annak, hogy eltalál egy rakéta repesz, mint annak, hogy fényes nappal megkéseljenek Debrecen egyik legforgalmasabb utcáján…

Elgondolkodtató…