Lebegés

2013.09.08 08:12

Ezt érzem már hetek óta. Több mint két hónapja! Lebegek valahol a mindennapok taposómalma, kötelezőségek, a másfélét tenni akarás és a pihenés, az  alvás határán. Hogy is néz ez ki? Hajnali fél hatkor kelek minden áldott nap, mert néha még így is maradnak el tennivalók. A reggeli kávét komótosan iszom meg, élvezve az ízét, mert aztán már a következőket úgysem fogom. Csak megiszom, lenyelem gyorsan – bár forrón szeretem −, abban a hitben, hogy ad még egy kis erőt, figyelmet, energiát, koncentráló képességet, hogy azért nap végére ne kezdjenek el zsongani a fejemben a dolgok. Általában már a második kávénál tudom, hogy felesleges a többit meginni, mert úgysem lesz semmiféle hatása. Ennek ellenére 3-4 kávé csal lecsúszik. (Nyugi, lájtosan, löttyösen és tejjel, hogy azért nagyon ne ártson, különben meg nem ez árt!)

Ámítom magam csak... erőm nem ettől lesz. No, mindegy! Reggel még a torna, azt muszáj, mert különben lemerevednek az izmaim, fáj a nyakam, az üléstől a csípőm, meg különben is frissnek kell lenni. J Jóleső fáradtság ez: izzadtan ülök a nappali szőnyegén egy nagy pohár citromos vízzel és arra biztatom magam, hogy szép napom lesz. Vidám mosollyal, ámbátor néha kicsit köszvényes mozgással tápászkodom fel a szőnyegről. Zuhany, hajmosás − ez utóbbi nem kis tortúra, mert az egyébként rakoncátlan göndör tincseket valami emberi formátumra kell alakítani. Tépett oroszlán lennék, ha hagynám...

Ja, persze, mindeközben már a laptopot életre keltettem, elolvastam 6-8 levelet – vannak, akiknek éjjel 11-kor jut eszébe, hogy drótpostán üzenjen nekem −, amire vagy válaszoltam is, vagy kukáztam őket. Látni sem szeretem a levélszemetet, a spamet, idegesít, hogy ott van. Mire reggeliznék is, addigra már befut 2-3 telefon, átszervezik a korábban klasszul, és előre betáblázott, eltervezett napomat. Összeroskadásnak helye nincs, ez van, akkor hozzuk ki belőle így a legjobbat. Interjúk, találkozók, egyéb munka, megbeszélés, időt rabló, semmit mondó telefonok, néha egy kis egyéb beszélgetés – mert az is szükséges −, s mire este szó szerint beesek az ajtón már csak arra vágyom, hogy kilépve a tűsarkúból leroskadjak a nappali egyik fotelébe... Akkor talán eszembe jut, hogy nem is ettem aznap...vagy nem. Olykor barátnőm hív fel, s mikor felteszi ezt a kérdést, hogy „ettél ma”? Akkor bizony a 3 másodperces hallgatásból azonnal tudja, hogy nem. Mondanom sem kell semmit. Ilyenkor kapom a „te hülye vagy!” félmondatot, meg hogy szedjem össze magam és húzzak ki a tanyára legalább enni.

Ezt csinálom két és fél hónapja, vagy már régebb óta, nem is emlékszem, már nincs jelentősége az időnek...

Úgy döntöttem véget vetek ennek az áldatlan, semmire sincs időm, még magamra sem állapotnak! Pihenőkúrát tartok a hétvégén! Ma is tart! Ha hiszitek, ha nem 8-ig aludtam ma is, tegnap is. No, ez az! Aludtam, s hónapok óta először kristálytisztán emlékszem arra, hogy mit is álmodtam...

Az álom első része olyan kis zöld "izékkel" volt tele, nem tudom meghatározni mik is voltak, valahol az "angry bird"-ök és a koboldok közötti lények lehettek. Ugrándoztak körülöttem az erdei úton, ahol sétáltam valahová - még nem volt világos, hogy hová - nem bántottak, vidámak voltak, mondhatni aranyosak. Nem akartak különösen semmit tőlem, csak később jöttem rá, hogy tulajdonképpen arra megyek, amerre ők akarják. Hát ezért volt az ugrándozás. A hegyorom… sokat jártam már ott. A gondolkozós hely… Talán azt akarták velem közölni, hogy ideje megállni egy kicsit és gondolkodni… nem a múlton, leginkább a jövő dolgain…

Eljött egy régi álom, tisztán emlékszem arra is, mert egy időben gyakran visszatért: valami távoli dimbes-dombos helyen az esti szürkületben terepjáróval mentem valahová, piros estélyi ruhában. Belementem egy nagyobbacska tócsába, aminek az alján nagyobb volt a lyuk, a terepjáró a fél oldalára billent és pedig itt álltam mellette a tűsarkúban, sáros estélyiben és reménykedtem a csodában. Persze, teremtett lélek sem járt arra...

Hogy hová lett a terepjáró, a pocsolya, meg a piros estélyim... gőzöm sincs, mert a következő képen már fekete ruhában voltam egy flancos fogadás közepén, pezsgős pohárral a kezemben lődörögtem ismerőst keresve. Közben azon gondolkodtam, mi a csodát keresek én itt? Kik ezek az emberek. Az egyik ablakzugban láttam meg valakit, aki felém integetett. Ááááá, na végre! Hirtelen eszembe jutott, hogy miatta jöttem ide, vele kell ezen a partin részt vennem, "pofavizit" − ott kell lenned, bemutatlak valakiknak − csengtek a fülembe a szavai. Jó, persze, ha ott kell lennem, akkor megyek. Pillanatok leforgása alatt fontos emberek gyűrűjében találtam magam. Kedves ismerősöm sorban bemutatott mindenkinek. Még jó, hogy csak egyetlen kortyot ittam a pezsgőből, mert azon nyomban elfelejtettem volna az összes nevet. Bár ez így nem igaz, mert innen-onnan mindegyiket ismertem, tudtam kicsoda-miféle, csak még személyesen nem volt szerencsém hozzájuk, vagy nekik hozzám... és néha volt egy olyan érzésem, hogy nekik ez az utóbbi a fontos. 

Eltűntek a pezsgős poharak, bőrfotelos szivarszobában találtam magam "fontos" emberekkel körülvéve. Utálom ezeket a rideg, angol típusú szivarszobákat, ahol kényelmesen még csak le sem lehet ülni. Úrinősen, félig ülve a fotelban feszengtem. Az ajtóban jelentős méretű biztonsági ember állt, amolyan "kétajtós szekrényféle". Titkos beszélgetés? Összeesküvés? Illumináti?  Szabadkőművesek? - Te jó ég! Mibe keveredtem? Mit keresek én itt? Nem mondhatnám, hogy rajtam kívül olyan sok hölgy volt még a társaságban - jószerivel egy sem. Figyeltek rám...

Aztán újabb kép… Éjszaka... Suhantunk a még mindig zajos város forgatagában. Csendben ültem a kocsi jobb első ülésén. Fáradtnak éreztem magam, az agyam leállt, megszűnt a zsongás, nem volt semmi, csak a nagy üres feketeség...

Az ágyamban vagyok. Két erős kar ölel át. A forgolódásnak vége, érzem, hogy mélyül a sötétség. Ez volt az a pont, ahol végre a pihentető alvás állapotába kerültem, megszűnt a lebegés az álom és a valóság határán. Nem kuszálódtak össze a mindennapok történései és az álomképek. Csend lett végre a fejemben.

Már második napja sikerült csaknem 11 órát aludnom. Éppen ideje volt.

Néha meg kell „élezni azt a fűrészt”, hogy tovább lehessen vele dolgozni…