Lúdbőr

2013.08.18 07:10

 

Az elmúlt néhány napban többször is megtörtént velem, hogy libabőrös lettem. Mit is jelent az a libabőr? Olyan érzésekkel telik meg a szíved-lelked, amelyek ezt a reakciót váltják ki belőled. Legtöbbször pozitív érzés, jóleső, kellemes, könnyeket csal a szemedbe, mert valami meghatót tapasztalsz. Egy héten többször is átélni ezt, felemelő érzés. És ugyanazon a napon többször is, még inkább.

Korán keltem péntek reggel, mert a zsúfolt napba csak úgy fért bele még egy találkozó, ha zöldhajnalban kelek és pontban 8-ra ott vagyok egy helyen. Reggeliző helyen találkoztam az illető úriemberrel, aki mindjárt az első két per után nem hagyta, hogy megigyam a második kávémat is, csak úgy, éhgyomorra! Vita helyett elfogadtam a reggeli meghívását, így a tárgyalás húsz perc helyett csaknem egy óráig tartott. Széles látókör, vagány megjelenés, vesébe látó szem. Nagyjából ezekkel a szavakkal lehet leírni az úriembert. Néhány perc alatt tisztáztuk, hogy én mit is szeretnék tőle (néhány papírt és néhány aláírást), aztán egészen másról beszélgettünk. Közös gondolatiság, közös hang. Ez perceken belül kiderült.

Én sem szoktam a forró kását kerülgetni, ha valamit nagyon meg akarok tudni, de ő aztán még ezt is képes volt túlszárnyalni. Kaptam néhány célirányos, ámbátor abszolút magánjellegű kérdést, amire azon mód válaszoltam is, gondolkodás nélkül. Aztán két olyan megállapítást, amitől megállt a kezemben a kiskiflis falat, s csak néztem ki a fejemből. Talán hirtelen el is pirultam, hogy aztán azzal a lendülettel sápadt is legyek, mint a tökvirág, az már csak hab volt a tortán, hogy az összes (alig létező) szőr felállt a karomon. A vesémbe látott. Azt is látta, amiről én már azt gondoltam, hogy leszámoltam vele. Pedig még ott van, és néha az okozza a lelki nyomort. Nem fáj, csak mély nyomot hagyott. Így indítani a reggelt!!! Nem gondoltam volna! Kedvelem azokat az embereket, akik nem félnek kimondani, amit gondolnak, s kedvelem azokat is, akik képesek elfogadni mások felismeréseit, s kedvelem azokat is, akik fel merik vállalni, hogy azok, akik. Ki vagyok én? Valóban az lennék, akinek leírt két perc alatt egy számomra vadidegennek számító férfi? Biztos? Nem téved? Percekig ültem vele szemben, kezemben a félig harapott pármai sonkás kiflikével... "Edd meg a kiflidet!" - szólt rám, ezzel tértem vissza a jelenbe. Búcsúzóul egy nagy ölelést kaptam, szívből jövő, baráti ölelést...

A kocsiban, útban a következő találkozóra azon törtem a fejem, hogy véletlenek nincsenek, csak azt nem tudtam eldönteni miért éppen ezen a reggelen és ott kellett találkoznom ezzel az úriemberrel. Olyasmit mondott, amit köröttem sokan és sokszor mondtak már, ők ismernek...ő pedig teljesen ismeretlenül ugyanazt mondta el, más formában. Bennem maradt. Fura, hogy azt hiszi az ember, hogy ő ismeri saját magát a legjobban, aztán kiderül, hogy mások sokkal jobban látják azt, amit ő nem lát meg saját magában... Önbecsülés?! Hát igen! örök téma. A leckék pedig mindig jól jönnek, mert ki tudja, hogy a mögött a magabiztos mosoly mögött mi is van valójában.