Megszentelt tájakon

2013.07.04 22:36

Nem tudom miért éreztem így magam az elmúlt napokban, de röviden summázva ez az érzés és az a két szó volt bennem. Nagyon sokszor jártam már a keleti szomszédban. Románia, Erdély - ez utóbbit szívesebben használom, melegebben hangzik, közelebb áll a szívemhez-lelkemhez. Már csak azért is, mert az őseim onnan származnak. Az apai őseim "kalmárok" voltak a 17. század elején, innen a vezetéknevem is. Az anyai őseim meg Kolozsvár környékéről származnak, nem véletlen, édesanyám Kolozsvári vezetékneve...paprikagyárosok voltak, aztán elszegényedett nemesek, majd sócsempészek. Szép múlt! Beszédes. És minden egyes sora mesél valamiről, és én sokszor nagyon sajnálom, hogy nem tudok annyit a régmúlt dolgokról, amennyit szeretnék...

Szóval, amikor átlépem a határt, akkor mindig ámulattal nézem a régi városok, régi házait, építményeit, templomait. Persze, olykor elszörnyedek a modern kor, az elmúlt éra szörnyűségein. Például, amikor a szocreál stílusban épített, beüvegezett erkélyű háznak egyetlen ép-egyenes fala sincs... De ezek mind homályba vesznek, amikor egy csodaszépen felújított nagypolgári házat látok. Egy-egy séta alkalmával pedig felnézve a homlokzatokra azt próbálom kitalálni, milyen építészeti jegyeket hordoz magán az épület. Nem mindig sikerül...olykor a tudásom hiányos, máskor meg az épület olyan eklektikus, hogy még az eklektikába sem lehet besorolni. De ami szép, az szép...

Aztán ahogyan az út halad, elhagyva a városokat, a nagy bevásárló központokat, kéregető koldusokat, a város közepén ekhós szekérrel araszolgató vándorcigányokat...kitárul a tér...hegyek-völgyek, sűrű erdők, lankás völgyek, ligetek váltogatják egymást. Nekem, "alföldi lánynak", ez mindig maga a csoda! Annyi szépség van benne! A szememmel látom, de a szívemmel érzem annak a tájnak a szépségét: az ezerféle árnyalatban pompázó zöldet, a magasban víjjogó nagymadarakat, a lustán szedegető gólyákat, az erdő szélén kikandikáló rőt vadat... de akár az erdőszélén málnát kínálgató embert is, aki így keresi a napi betevőjét.

Tudom, hogy rohanó, modern világot élünk. Tudom, hogy az okostelefon és a net nélkül elveszettnek éreznénk magunkat. De, amikor meglátom ezeket a hegyeket, meglátom az apró falvak szélén dolgozó embereket, akkor azt érzem, hogy meg tudnám szokni ezt a nyugalmat.

Ezért érzem úgy magam, mintha megszentelt tájakon járnék, amikor Erdély földjére, Székelyföldre lépek.