A földbe döngölt angyal

2026.04.12 13:56

Ő nem az, akire gondoltok. Nem a fehérruhás, nagy pihe-puha szárnyakkal rendelkező angyal glóriával a fején. Nem az égből jött, nem röpköd felettünk vigyázva a lépteinket. Ő egy földi lény, akit az angyalok aurája leng körül. Aranyló fényben csillogó, melegséget, jóságot sugárzó fény ez, s csak nagyon kevesen láthatják, mert csak nagyon kevesen érzékelik a körülöttük tekergő jó vagy rossz fényeket, az élet tarka fonalait. Kevesen látják a jót, mert a legtöbben az árnyékban keresgélnek, mert csak az árnyékot ismerik…

Ember. Egészen és visszavonhatatlanul. Nem hallhatatlan, nem örök fiatal, nőnemű lény, akit csak akkor veszenek észre, ha ő is úgy akarja. Sokat tanult és tapasztalt a világról, az emberekről, s már nem akarja mindenáron, hogy észrevegyék…

Mégis vannak, akik látják, tudják milyen, mennyit ér, mihez fogható, mivel bír és mit tud adni másoknak. Ő nem az árnyékban él, talán ezért érinti rosszul mindaz, amit az árnyékban élők tettek vele.

Sokak szemében csak egy nő, aki időről időre feltűnik, egy pillanatra látni engedi magát, aztán visszahúzódik. Van benne valami iszonyatos erő, ami másban nincs, amivel úgy tud támogatni, segíteni embereket, hogy azok majdhogynem észre sem veszik. Van benne valami ősi ösztön, ami miatt örökké optimista, még akkor is, amikor már szinte minden remény elszállt.

Volt egy férfi, aki szerette. Látta benne a fényt, az erőt, az elszántságot, a kitartást, a tenni és segíteni akarást. Olyannak szerette, amilyen volt. Ő látta benne az angyalt, érzékelte a láthatatlan szárnyakat, s azt is érzékelte, ha mások észrevették a nőnek azt a különleges erejét, amivel magával ragadta az embereket. A férfit idő előtt magával vitte a Kaszás, mert neki éppen arra a férfira volt szüksége.

Amikor az angyal magába roskad és viaskodik az igazságtalan világgal, akkor elveszti egy időre a szárnyait, csak a csöndes magánya marad, s egy csonk a lelkében. Vele is így történt. Szárnyaszegett angyal lett hosszú időre, amíg újra megtanulta, hogy csendes mosollyal tudjon tekinteni a világra és a körötte élő emberekre. Lassan oldódott fel, lassan vette fel újra az élet fonalát, ment, tette a dolgát, s az idő segítségével átvészelte a nehéz időszakot, s észre sem vette, hogy újra megjelentek a láthatatlan szárnyai. Segített, ahol tudott, dolgozott, élte a mindennapokat, s mindig mellé sodort az élet egy-egy új embert, egy férfi vagy nőt, aki segítette az útján.

Olyanok is akadtak, akik nem tették. Látták őt, tudták ki ő, s talán néha még a szárnyát is érzékelték. A férfi, akit mellé fújtak a szelek, egy régi ismeretség volt. Az új helyzet sok-sok fájdalommal, lélekölő szomorúsággal indult. A nő tudta ezt, segített, hiszen ezen a nyomorúságon már ő is átesett. Mindketten ismerték a másik erősségeit, gyengeségeit, de a nő volt az erősebb, s mint egy valódi angyal, az egyenesebb is. Egy idő után valami megváltozott. A férfi nem volt őszinte, a nő pedig tudta ezt. Talán a csontjaiban érezte vagy a meg-megbillenő láthatatlan szárnyában? Maga sem tudta. Tette a dolgát, ahogyan szokta, segített a férfinak, mellé állt, támogatta, ha el akart tévelyegni, visszavezette. Egy ideig, aztán érzékelte, hogy a férfi más utat választott. Nárcisztikus lélek. Az angyal küzdött vele egy ideig, aztán feladta. Nem volt könnyű, mert az érzelmek erős fonala kötötte, hosszú ideig nem tudta azt elszakítani. Mi hiányzott? Az alapvető emberi érzések egy szeretett nő iránt, a tisztelet és a megbecsülés. A végső törést egy furcsa mondat okozta: „Tartsuk titokban!” A nő nem értette… Aztán rájött kihasználták a tudását, a kapcsolatait, az értékeit és a tenni akarását. Ő pedig csak későn vette észre, hogy azokkal a mozzanatokkal, amelyek gyanusak voltak neki, ziláltabb lett a szárnya, a tollak észrevétlenül hullottak ki az idők folyamán. Földbe döngölték. Nem akart már mást, csak menekülni, de a szárnyai megtépázva lógtak…

Az is kiderült az évek során, hogy akadtak olyan nők a környezetében, akik felismerték a képességeit, látták a szárnyait, érezték a belőle áradó erőt… Volt, akinek ez hatalmas gondot okozott, nem tudott vele mit kezdeni, csak azt érezte, hogy ő kevesebb ennél, de hatalmánál fogva képes letörni a szárnyakat, képes volt abba fekete tollakat varázsolni. Volt ilyen a nő életében is, nem is egy. Mindjárt három is. Hárpiák, akik abban lelik örömüket, ha másoknak árthatnak, kihasználhatják, esetleg érzékelik szorult helyzetét és a földbe döngölhetik. Az angyal azonban nem hagyta magát. Emelt fővel távozott. Persze, nyomot hagytak benne, mély nyomot, s megfogadta, hogy ezt is túléli, és ő sosem fog így bánni senkivel.

Igazán az utolsó történet kellett ahhoz, hogy többé ne engedjen túl közel magához senkit. Különösen nőnemű lényeket. Pontosan elég neki az a néhány barát, akik már évtizedek óta vele vannak. A történetnek a nárcisztikus férfihez is van köze, hiszen a barátság apró lángja abban a közegben lobbant fel. A nő bízott, mert bízni akart, aztán innen is csak fekete tollakat kapott. Orvul elárulták…

Kinn a mezőn sétálva próbált úrrá lenni a fájdalmán. Mintha a világ összeesküdött volna ellene, mintha szándékosan tőrbe csalták volna, hogy elvehessék a szárnyait… Megvolt a szárnya, csak csapzottan, fekete tollakkal tűzdelve, erőtlenül lógott rajta. Nem tudta, hogy képes lesz-e valaha újra kifeszíteni, képes lesz-e valaha úgy nézni az emberekre, ahogyan eddig tette. A szemében még mindig minden ember jó, annak születik, és amíg neki nem ártanak, addig ő mindenkivel kedves, segítőkész, mindenkire mosolyog. A „harag”, az „utálat”, a „nem szeretem” szavak – az emberekre vonatkozóan – nem tartoztak hozzá még ezek után sem.

Végtelen szomorúság ült a szemében. A hazugságok, az álnokság, a képmutatás meggyötörték, hosszú időre a földbe döngölték.

Az idő gyógyír, a szárnyai újra megjelentek, még csak halványan, alig érezhetően, de ott vannak, egyszer talán ismét kiteljesednek….