Keresem, kutatom. Nem találom. Elcsatangolt valahová. Fura egy helyzet, amikor leülsz, végre rászánod magad, hogy egy kicsit befelé is nézz, s feltett szándékod, hogy ha már nézel, akkor látni is szeretnél. Mi több! Hallani is, mert ott belül mindig van egy hang, amely beszél hozzád, akkor is, ha nem figyelsz rá. Ő mindig szól, ha valami nem jó, ha nem abba az irányba indultál, amerre tartanod kell, ha rossz döntést hoztál, s veled örül mindig, ha azt teszed, ami neked jó. Ő mondja a magáét, s ha olykor-olykor végre egy kis időre csendben bírnál maradni, akkor talán meg is hallanád. Aztán van...

Ezernyi gondolat kavarog a fejemben, tudod, mintha pillangók hatalmas raja repkedne ide-oda. Szeretem ezt a hasonlatot.  A csapongás szó nem lenne jó arra, amit a lepkék művelnek, hiszen a pihe könnyűek. Szépen sorba veszem ezeket a gondolatokat… Az egyik lepke fekete. Borongást hoz, az elmúlt hónapok nehéz, háborgó lelki viharát cipeli magával. A szárnya lassan fakul csak, pontosan úgy és olyan lassan, ahogyan az én háborgó lelkem csendesül.  Éltem már át kemény napokat, heteket, hónapokat, sőt zord éveket is magam mögött hagytam. Az eddigi utolsó, a lelkemnek egyik különösen nehéz...

Már megint ez a kérdés… Persze, válasz nem mindig van. Amikor bezárul egy ajtó, de még nem nyílt ki egy másik, akkor tanácstalanul állsz és vársz. Vársz, a Semmi közepén, mert úgy érzed, hogy csak a „Semmi” vesz körül. Csendesen térdre ereszkedsz, lehajtod a fejed és vársz. Vársz, magad sem tudod mire, de vársz. Erőtlenül, mosolytalanul vársz. Néha egy gondolat átvillan a fejeden, de más semmi. Mintha még a gondolatok is a zárt ajtó mögött rekedtek volna. Nincs cikkázás, nincs vibrálás… A Semmi van! Kiégés. Kihunyt a tűz, pillanatnyilag csak hamunak érzed mindazt, amiért eddig mentél, amiért...

A mesevilágban minden szép és jó az Óperencián túl vagy Üveghegyen túl történik. A való életben az Üveghegy nem más, mint az a határ, amit nem érdemes átlépni, mert az ember már nem talál a csúcsán semmit, leginkább önmagát nem. A metafora egyik kedvenc mai gondolkodómtól származik, akinek szívesen olvasom az írásait, mert érdekel, mert tanulok tőle, s mert néha bizony engem is arcon talál a mondanivalója. Az Üveghegy. Szép, de rideg, és nagyon nehéz felmászni rá, mert veszettül csúszik. Csak, amikor ezerrel dolgozol, kifeszíted a mindennapokat, amikor a 120-as tempó már rég nem elég, amikor...

A világunk tele van szédelgőkkel. Ó, nem az fajta szédelgés ez, amire elsőre gondoltok! Nem vérnyomás miatt következik be, semmiféle szervi baj nem okozza: a roggyant gondolkodás, és a hamis viselkedés teszi. Szerintem az emberekben egyre inkább elhatalmasodó arrogancia a „szédelgés betegség-jelenség” kiváltó oka. Az emberek egymás iránti tiszteletének hiánya. Egyre többet jön velem szemben, és egyre jobban elkeserít… Én szédelgőnek, az „élet szédelgőinek” tartom azokat, akiknek semmi sem szent: sem a tudás, sem az intelligencia, sem a humánum- a szó legnemesebb értelmében, sem az elért...