Vírus van. Pusztít. Több szempontból is. Egyik a fertőzés, amely veszélyes, súlyos, halálos. A másik, amit a lelkedben okoz, a harmadik pedig, amit az emberekkel művel. A fertőzés ellen úgy tudunk védekezni, ha betartjuk a szabályokat. Ez folyik a csapból is már egy éve, de még mindig van, aki nem érti, nem akarja érteni, tagadja a tagadhatatlant mindaddig, amíg saját bőrén nem tapasztalja meg a betegséget vagy éppen egy szeretett családtagjának, barátjának az elvesztését. Ez pedig már nem a magyar virtus, hanem személyes pökhendiség, kivagyiság, az embertársak semmibe vétele....

Számtalanszor eszünkbe jut ez a szó, mostanában különösen. Mérhetetlen szomorúságot hordoz, a véglegességet, a soha vissza nem fordítható eseményt. Most különösen fáj ez szó. A napokban kaptam hírt arról, hogy elment egy kedves ismerős, aki talán több is volt, mint ismerős, azonosak voltak a gyökereink, a közegünk, az életünk bizonyos szakaszai. Egyidősök voltunk. Elment, feladta a küzdelmet. Mérhetetlen űrt és szomorúságot hagyva maga után. És persze gondolatokat, mert az ember ilyenkor számot vet saját magával. Végigondolja az életét, és keresi az okokat, a miérteket. A másik szomorú hír...

Ma reggel lihegve értem fel a kanapésziklára. „El kell érnem! Oda kell érnem! Találkoznom kell vele!” – Csak ezek a gondolatok zakatoltak a fejemben. Hirtelen megálltam egy pillanatra. Minek is rohanok?! Hiszen Ő akkor van ott, amikor én akarom, akkor jelenik meg, ha hívom… Lassítottam hát a lépteimen, kifújtam magam, s mire felértem a sziklámhoz már egyenletesen szedtem a levegőt. Leültem. Vártam. – Mi volt ez a nagy sietség? – kérdezte, amikor mellém telepedett. – Megfeledkeztem egy nagyon fontos dologról – mondtam. Nem kérdezte mi az, pontosan tudta. – Mesélj! Tudom, hogy el akarod...

– Emlékszel? – tette fel a kérdést, ahogy leültem a kanapésziklára. – Mire kellene emlékeznem? – kérdeztem vissza, közben kényelmesen elhelyezkedtem a kedvenc sziklámon. – Leginkább magadra kellene emlékezned! – mondta. – Magamra?! De hiszen, tudom, ki vagyok! – méltatlankodtam. – Nem, nem tudod. Elveszítetted azt, ami a tied volt… Nem fejezte be a mondatot, csak hagyta, hogy feldolgozzam a hallottakat. Nekem pedig vissza kellett mennem oda, ahonnan újra elindulhattam a kanapésziklához, hogy kiderítsem, mit is veszítettem el. Nem volt könnyű. Az első és legfontosabb, lemenni azon a...

Néha venni kell egy nagy levegőt, hogy érezd, élsz, vagy. Vírus. Nyitottunk. Még nem érzékelem, bár vannak emberek az utcán, talán több üzlet is van nyitva, talán autó is több jár az utakon. Valahogy lassú az egész. Lelassultunk? Vagy csak én képzelem így? Lelassultunk. Visszafogottabbak lettünk. Más lesz minden. Mi sem leszünk már ugyanazok, akik voltunk. Valami megváltozott, s vele változtunk mi is. Ezer meg ezer kérdésünk van, amelyekre választ szeretnénk kapni, mert nem látunk előre. S ebben a bizonytalanságban saját magunkat sem találjuk igazán. Elveszett álmok, vágyak, célok szegélyezik...