Hol tartunk?
Rohan az idő. Erre már akkor rájöttem, amikor alig volt nyár és hipp-hopp már itt volt a karácsony. Egyre gyorsabban telnek ezek az évek… A ’24-es is ilyen volt…
Számvetés? Újabb fogadalmak? Már leszoktam róla. Néha csak sodródom az árral, és várom, hogy mikor vetődöm úgy partra, ahogyan én szeretném… Ha mégis visszagondolok az évre – nem afféle számvetésként –, csak úgy, emlékezve dolgokra, helyekre, eseményekre, azért nem panaszkodhatom. Bár kétségtelen, hogy a munka határozta meg ezt az évet is. Az év elején némi izgalom: elérkezett az életemben egy újabb szakasz: nyugdíjas lettem. Kimondani is furcsa akkor, amikor teljes állásban dolgozom, most már csak két helyen, de júniusig három volt. Lefoglalom magam, mert még mindig bennem van a lendület, a tenni akarás, így még mindig 120 fokon pörgök. S bár történtek dolgok, az optimizmusom is töretlen maradt annak ellenére, hogy keserves és nagy csalódások is értek. Nem minden és mindenkor „kerek”. De talán ez is így van rendjén… Utazgattam is, igaz nem sokat, de mégis. Néhány itthoni kirándulás, a skót Felföld, Bécs, Grado – mind egy-egy ország sok-sok látnivalóval. Itthon a Zemplén varázsolt el, négy nap az itthoni hegyekben az itthoni tájak szépségével és az itthon ízeivel. Ezen a nyáron arra is rájöttem, hogy még mindig képes vagyok levezetni 600 km-t egyhuzamban, kevés pihenővel. Aztán persze legalább egy napig az autómat sem akartam látni, de ez is teljesen rendjén van. Az olasz ételek, a táj, az olasz hangulat és életérzés kárpótoltak minden fáradtságért. A skót Felföld pedig másodjára is magába szippantott. Öt napig csak tátottam a számat, s nem csak akkor, amikor az ízletes skót ételeket kóstolgattam… Gyönyörű tájak, a Felföld magával ragadó hangulata, a kietlennek tűnő táj varázsa, kastélyok, várak… Október végén nem volt nagy hideg, de a tengeri áramlatok miatt sok helyen erősen fújt a szél, belebújt a kabátomba, és ki sem akart onnan jönni.
Veszteségek is értek, de kit nem. Ilyenkor mindig az számít, az ember hogyan viszonyul ezekhez, mennyire okoznak fájdalmat. Vannak veszteségek, amelyek nagyon tudnak fájni, de mint mindennek, ennek is van egy kihordási, egy lejárati ideje, ami után már el kell engedni. A legrosszabbak az emberi veszteségek, s ez alatt nem feltétlenül a halált értem. Az emberekben való csalódás is nagyon tud fájni, és ez leginkább az emberekbe vett hitet tudja alaposan megtépázni… Már jól vagyok, elveszítettem két embert, élnek és virulnak, csak hozzám nincs már semmi közük. Az árulást főben járó bűnnek tartom. Már nem sírok, de a harag néha még feltámad bennem, akkor dühöngeni, tombolni lenne kedvem… Hamar lehiggadok, s az idő múlásával a harag is egyre veszít az erejéből. Azt tudom, hogy ezt többet nem szeretném átélni…
Az ünnep. Szomorúan vettem tudomásul, hogy már ez sem olyan, mint régen. Hiányzott a hó, hiányzott az az érzés, ami ilyenkor melegséggel tölti meg a szívemet, amivel az ünnepre készülök. Nem tudtam most úgy díszbe öltöztetni az érzéseimet sem, ahogyan korábban tettem. Voltak pillanatok, mozzanatok, események, amelyek kicsit enyhítették a hiányérzetemet… Csendes karácsony volt. (Közben egy újabb levél esett le a születésnapi Mikulásvirágomról…) Bosszantott a felszínesség, az ajándékok utáni tülekedés, az emberek vásárlási láza, mintha két nap alatt éhen halnának… Az utcákon, a házakon sok volt a fény, szép volt, de hideg… Szóval így.
Most itt ülök a gép előtt, s azt írtam korábban, hogy nem készítek számvetést, mégis egy kicsit az lett belőle.
S ha már itt tartunk, mit várok, mire számítok az új évben? Sokkal több jóra, sokkal több jó szóra, sokkal több őszinte emberi kapcsolatra.
Lehetetlent kívánnék?
Nem hiszem, mert én még mindig bízom az emberek emberi mivoltában.