Talán nem én vagyok az egyetlen, aki sokszor elgondolkozik azon, hogy ki is valójában. Miért vagyok itt, mi a feladatom, mit kell tennem és meddig? Bevégzem, nem végzem? Ezek a kérdések több ezer formában villannak fel az agyamban, és biztosan tudom, hogy nem csak az enyémben. A válasz akár nagyon egyszerű is lehet: az vagy, akinek gondolod magad, az vagy, amit magadról gondolsz, amit érzel, mert az érzéseid, a gondolataid határoznak meg. Persze, az már más kérdés, hogy befogadod-e mindet, hiszel-e a saját érzéseidnek, gondolataidnak vagy sem. Sokszor látom, hogy az emberek szembe mennek...

Vírus van. Pusztít. Több szempontból is. Egyik a fertőzés, amely veszélyes, súlyos, halálos. A másik, amit a lelkedben okoz, a harmadik pedig, amit az emberekkel művel. A fertőzés ellen úgy tudunk védekezni, ha betartjuk a szabályokat. Ez folyik a csapból is már egy éve, de még mindig van, aki nem érti, nem akarja érteni, tagadja a tagadhatatlant mindaddig, amíg saját bőrén nem tapasztalja meg a betegséget vagy éppen egy szeretett családtagjának, barátjának az elvesztését. Ez pedig már nem a magyar virtus, hanem személyes pökhendiség, kivagyiság, az embertársak semmibe vétele....

Számtalanszor eszünkbe jut ez a szó, mostanában különösen. Mérhetetlen szomorúságot hordoz, a véglegességet, a soha vissza nem fordítható eseményt. Most különösen fáj ez szó. A napokban kaptam hírt arról, hogy elment egy kedves ismerős, aki talán több is volt, mint ismerős, azonosak voltak a gyökereink, a közegünk, az életünk bizonyos szakaszai. Egyidősök voltunk. Elment, feladta a küzdelmet. Mérhetetlen űrt és szomorúságot hagyva maga után. És persze gondolatokat, mert az ember ilyenkor számot vet saját magával. Végigondolja az életét, és keresi az okokat, a miérteket. A másik szomorú hír...

Ma reggel lihegve értem fel a kanapésziklára. „El kell érnem! Oda kell érnem! Találkoznom kell vele!” – Csak ezek a gondolatok zakatoltak a fejemben. Hirtelen megálltam egy pillanatra. Minek is rohanok?! Hiszen Ő akkor van ott, amikor én akarom, akkor jelenik meg, ha hívom… Lassítottam hát a lépteimen, kifújtam magam, s mire felértem a sziklámhoz már egyenletesen szedtem a levegőt. Leültem. Vártam. – Mi volt ez a nagy sietség? – kérdezte, amikor mellém telepedett. – Megfeledkeztem egy nagyon fontos dologról – mondtam. Nem kérdezte mi az, pontosan tudta. – Mesélj! Tudom, hogy el akarod...

– Emlékszel? – tette fel a kérdést, ahogy leültem a kanapésziklára. – Mire kellene emlékeznem? – kérdeztem vissza, közben kényelmesen elhelyezkedtem a kedvenc sziklámon. – Leginkább magadra kellene emlékezned! – mondta. – Magamra?! De hiszen, tudom, ki vagyok! – méltatlankodtam. – Nem, nem tudod. Elveszítetted azt, ami a tied volt… Nem fejezte be a mondatot, csak hagyta, hogy feldolgozzam a hallottakat. Nekem pedig vissza kellett mennem oda, ahonnan újra elindulhattam a kanapésziklához, hogy kiderítsem, mit is veszítettem el. Nem volt könnyű. Az első és legfontosabb, lemenni azon a...