Elakadtam valahol… Azaz kiakadtam, beakadtam. Már magam sem tudom, csak azt, hogy fáj. Fáj, ha ülök, fáj, ha állok, ha fekszem, ha járok… Valami irtózatos kín, amikor reggel csörög az óra (újabban a telefon), hogy ébresztő, munka van, menni kell. Aztán amikor másznál le az ágyról félkómásan, hogy kibotorkálj az első kávédig, akkor jössz rá, hogy nem működsz. Nem tudsz felülni, mert minden mozdulat fáj, nem tudsz leszállni az ágyról, mert nem hajlik a derekad, hajlik, csak iszonyatos kínok közepette. Felállnál, de az már nem megy, mintegy hajlott hátú százéves néni kecmeregsz le az ágyról,...

Azt hiszem, hogy ezt a témát elég sokszor boncolgattam, de mindig újra és újra visszatérek, mert mindig akad egy-két újabb gondolatom. Mostanában különösen, amikor szembesülök olyan viszonyulásokkal, amelyek számomra felfoghatatlanok, nem értelmezhetők. (Pedig nem tartom buta embernek magam). Szóval, mi is az az értékrend? Induljunk el az alapoktól: mindenkinek van, egy olyan ideája, gondolata, amely mentén az egyén éli az életét. Mi mentén él valaki: csupa olyan dolog, amit fontosnak tart, ami alapján megítél embereket, bizonyos helyzeteket, szituációkat, ami alapján véleményt alkot bizonyos...

Nagyon sokat írtam már az örömről, az öröm befogadásáról, a belső erőről, ami hajt, űz, lendületet ad újra és újra. Szeretem a mosolygó, vidám embereket, akik elégedettek azzal, amit elértek, vagy ha még nem érték el, akkor töretlenül, hittel mennek a dolgaik után. Sikert sikerre halmoznak, nem töri meg őket egy-egy kisebb-nagyobb kudarc, mennek a maguk útján. Ez így van rendjén. Keveset írtam még azokról az emberekről, akiknek semmi sem jó, akik nem tudnak örülni egy örömteli pillanatnak, akik az életnek csak a negatív oldalát ismerik, akik örökké elégedetlenek, s akikkel szemben bármilyen...

Megfogadtam, hogy nem fogadok meg semmit az új évben, egyszerűen csak teszem a dolgom, teszem, amiről azt gondolom, hogy jó nekem is és jó másoknak is. Az év végi ünnepkör− azon kívül, hogy a családdal töltjük a legtöbb időt −, arra is jó, hogy végiggondoljuk a saját évünket, mi volt jó, mi nem sikerült úgy, ahogyan szerettük volna. Szívfájdító, amikor rájössz, hogy ezt sem, azt sem tetted meg, nem fejezted be, nem hívtad fel, nem bocsájtottál meg. Aztán megfogadod, hogy az új esztendőben majd mindent jobban-szebben csinálsz, kitartasz és erős leszel… Ugyan, dehogy! Az a tapasztalat, hogy az...

Az időről olvastam. Már megint. Sokszor már és sokszor még. Az idő relatív, minden egyszerre, egy időben zajlik, történik, nincs múlt, nincs jövő, csak a jelen van, az itt és most. Értem, felfogtam. Azt is, hogy az időt mi tartjuk számon, mi emberek, mert nem tudunk idő nélkül élni. Az időnélküliség a képzeletünkben egyfajta lebegést jelent a semmiben. Már, ha el tudnánk képzelni… Azt hiszem, nekünk ez nem megy. Menni kell, rohanni, mert az idő telik, rohan, s vele rohanunk mi is. Az évek, évtizedek, századok során észre sem vettük, hogy beleestünk az idő csapdájába, amely szorosan tartja...