A legrövidebb út

2014.10.24 08:41

A minap olvastam egy bejegyzést a Facebookon − hol is máshol? E szerint két ember között a legrövidebb út: az egyenes beszéd. Igaz! Mégsem élünk vele. Egyáltalán tudjuk, mi az az egyenes beszéd? (És itt most nem Kálmán Olgára gondolok!) Sokszor leírtam már, hogy a beszélgetés fontos, elmondhatod, ami a fejedben van, elmondhatod, ami a szívedben van, lehetsz kedves, figyelmes, udvarias, bátor, és persze lehetsz végtelenül undok, utálatos, pökhendi… De még ezek is jobbak, minta nem mondanál egyetlen szót sem.  Azt hiszed, hogy, ha nem beszélsz, akkor nem kommunikálsz? Jaj, dehogyis nem! A nem beszéd is kommunikáció, és nagyon sok információt hordozhat, csak nekem ezzel az a bajom, hogy benne marad egy csomó kérdés, egy csomó kétely… Annál pedig nincs rosszabb, amikor a másik azt gondolja, hogy te azt gondolod, hogy ő azt gondolja… És a kör végtelen, és még inkább hallgatásba burkolódzik mindkét fél. No, éppen az ilyen esetek vezetnek például sok-sok megromlott házassághoz, párkapcsolathoz, elveszett barátsághoz. Persze más is, de azokat az okokat itt most nem taglalnám. Majd később…

Már egyszer írtam a beszélgetés témáról, ám most ismét felbukkant bennem. Én személy szerint szeretek beszélgetni, szeretem tudni a történések okát, a miértjét, ha lehet… Nem mindig lehet, ezt el is fogadom, de amikor lehet, akkor beszéljünk róla! Mostanában sok emberrel beszélgetek, és szeretnék is beszélgetni, mert a beszélgetés egyfajta terápia is. Te elmondod, mi van benned, mi bánt, mit szeretnél megoldani, mi foglalkoztat… Én pedig figyelmesen meghallgatlak, akár még néhány kérdéssel segítek is, hogy tisztán láss. – Ez itt a reklám helye, mert többek között ezzel is foglalkozik majd a Három Nő weboldal.

Ám van valami, amit nehezen viselek, s nyugodtan mondhatom rá, hogy „kortünet”. Beszélgetek valakivel, ül velem szemben egy kávé, ásványvíz, akármi mellett, és amikor beszél hozzám, nem néz rám, nem néz a szemembe… és beszél, és beszél…. És fel sem merül benne, hogy én nem figyelek rá, nem hallgatom meg, mert az ő figyelme is másfelé kalandozik. Aztán, amikor kérdezek, felkapja a fejét, de akkor sem néz rám, jár a szeme, hol felnéz, hol le, hol valahová oldalra, de nem néz rám… Tudom, hogy ez nem csak nekem szól. Saját magának is… Nem fontos ki vagyok, és miért vagyok ott, csupán csak az a fontos, hogy meghallgatom. Elmondja, amit akar, ami kikívánkozik belőle…

S amikor várod a kérdéseket, mert lehet, hogy éppen azért vagy ott, mert ismerkednél, akkor meglepődve tapasztalod, hogy nincs kérdés. Ugyan jó, hogy ott vagy, és meghallgattál, de Te már nem vagy fontos, Te már nem érdekelsz… Ennek okán – ha éppen ismerkedtél volna – tudod, hogy nincs következő alkalom, mert ő elmondta, amit akart… Te csak része voltál a terápiának…

Egy-egy ilyen eset után azonban hajlamos vagy a hibát magadban keresni. Pedig „a hiba nem az Ön készlékében van”. Ilyen a társadalom. Talán újra Fonóba kellene járni, Tengerihántásra, vagy csűrökben rendezett mulattságokra, hogy az emberek megtanuljanak újra beszélni és figyelni az embertársaikra.

Remek dolog az internet, csak ettől a sok virtuális „kapcsolattól”, „beszélgetéstől” az embernek egyre jobban megtelik a „hókalucsnija”.