.jpg?ph=8b00ed66c6)
A lelkemből szól
Mindegy, hogy éjjel vagy nappal, mindegy, hol dolgozom vagy pihenek, mindegy, hogy takarítok, vagy csak úgy nézek ki a fejemből… Hallom a hangot. Néha zakatol, néha csak csöndesen suttog, máskor hangosan kiabál, aztán elhalkul, majd kedvesen, andalítóan, bódítóan, csábítóan tűnik fel valahol újra. Bármikor, bárhol jelenik meg, szépeket mond, aztán csúnyákat, aztán engesztel, aztán sérteget… és néha kapkodom a fejem, hogy vajon melyik is lehet az igazi. Ez mind-mind én vagyok, az örömeimmel, a bánataimmal, a vidám dolgaimmal, a frusztráló pillanatokkal, az erős akarattal, a bizonytalansággal, a határtalan optimizmusommal és mardosó kételyeimmel együtt. Benned is megvan. Csak vagy bevallod, vagy nem, de ott van.
Minden belőled jön. Amikor zakatol, akkor valami erősen foglalkoztat, akkor még a gyomrod is görcsbe rándul, s nem elég, hogy a pattanásig feszül benned a gondolat, még vacakul is érzed magad. Nem tudod kiverni a fejedből, képtelen vagy más irányba terelni őket. Nem is érdemes, úgyis visszalopakodnak. Olyan a fejed, mint egy zsongó méhkas, amelyeik nem találja a kaptár kijáratát, ráadásul az utat mutató királynő is elveszett a fejetlenségben. Ez az a pillanat, amikor meg kell állni, rendet tenni. Ott, belül! Azt hiszed, a fejedben kell megregulázni a gondolatokat?! Persze, kezdheted azzal is, de előre szólok: sziszifuszi munka, semmit nem ér! Előbb a lelkedben tegyél rendet,… mert minden a lelkedből szól… Az is, amikor boldog vagy, amikor egész nap ugyanazt a dalt dúdolgatod, magad sem tudod miért, de ott van a fejedben. Az is, amikor madarat lehetne veled fogatni, vagy, amikor képes lennél magadhoz ölelni az egész világot, vagy az is, amikor csendes mosollyal üldögélsz a kanapé sarkában és álmodozol… A lelkedből szól, és üzen neked valamit.
Azt szeretem, amikor andalítóan, bódítóan, csábítóan tolakodnak a gondolatok a fejemben. Akkor csillog a szemem, vidámság ül ki az arcomra, és mosolyra derül még a lelkem is. Szárnyalok, angyalszárnyakon lebegek… Néha lehuppanok, néha elveszítem a szárnyaimat. Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, honnan is, miért is, miért éppen most? Tudom! Dolgom van vele!
És a szárnyak újra ott vannak… Az Élet szép, mert a lelkemből szól…