A múlt mágiája

2015.05.04 21:14

Ültem a fényképalbum mellett, lapozgattam, aztán elvesztettem a jelent. A múlt eseményei elevenedtek meg előttem, peregtek az évek, mint valami film, s láttam magam csecsemőként a szüleim karjában, éreztem édesanyám mindennél édesebb illatát… Fogtam apa haját, ott, a tarkójánál, ahol a legérzékenyebb, húztam, belecsíptem a fülébe. Már akkor is szerettem az „elálló” füleket. Aztán a nagynéném vasárnapi ruháját büfiztem össze, persze, nem haragudott. Egy „alig hónapos” aprónépre nem is lehet!

Megtaláltam a paradicsomos képet is. Annak az a története, hogy voltam talán kétéves, amikor egy alkalommal, az apró lábaimmal betipegtem a konyhakertbe. Éppen érett a paradicsom. Anya leszedte egy kosárba, mert paradicsomlevet akart belőle főzni. Hát én segítettem neki pépesíteni, hogy a passzírozással már ne legyen sok gondja… Imádtam a paradicsomot, s mivel a kosárból könnyebb volt enni, mint leszedni, belemásztam a kosárba. Anya keresett, már majdnem sírt, hogy hol is lehetek. El mégsem veszhettem, bár volt rá példa, hogy a nagyra nőtt sárgarépa levelek alatt találtak meg… De most nem jártam a répa környékén. A paradicsomos kosárban ültem, s a fülem hegyén túl a pihés hajam is csurom paradicsom volt. Anya nevetett is, sírt is… Igazán sosem tudtam eldönteni, hogy örömében sírt-e, hogy megtalált, vagy bánatában, hogy összedíboltam a paradicsomot. Azt hiszem, a lényeg mégis az volt, hogy „meglettem”.

Aztán találtam még ötéves koromban készült képet, amint éppen egy profi fotós utasításait próbálom követni, és legalább fél percig nyugton állni. Nem gondolnám, hogy könnyű volt. Aztán egy másik kép akadt a kezembe: az iskolában készítették. Első napok a suliban. Beállított kép, mindenkiről ilyen készült. Kócos kis ördög voltam, mint aztán még további 5-6 évig. Aztán persze jött a Vidal Sasson és az én gyönyörű derékig érő göndör fürtjeimből épp csak vállig érő Sasson frizura lett. Én nem bántam, de nyolcadikban a fiúk nem álltak szóba velem hetekig. Mint kiderült, utálták a rövid hajam, a hosszút legalább meg lehetett húzni, tépni… Mit mondjak? Nem esett jól, hogy a „népszerűségi indexem” a nulla körül mozgott emiatt.

Még néhány emlék a csapatkirándulásokról, akadályversenyekről, számháborúkról… Sehol egy mobil, egy tablet, egy számítógép… Csuda jó volt! És az a levegő, amely nap, mint nap körül vett. Akkor nem tűnt fel, hogy mennyire tiszta, akkor nem tűnt fel a madárdal, a napfény, a ciripelő tücsök… Most, hogy elveszni látszik, újra tudok örülni mindennek: a falusi levegőnek, a madárdalnak, a hangos tücsköknek, még a zuhogó esőnek, a tovarohanó felhőknek is.

És a múlt minden egyes darabja, mint egy kirakós játék, illeszkedik az életembe. Talán a tiedbe is, csak nem veszed észre. Talán éppen ideje, hogy elővedd a múltad egy-egy darabját, s helyére illeszd…

S ha eszedbe jut valami, ne menj el mellette, mert üzenet lehet, a múlt üzenete, amely a jelennek szól.