.jpg?ph=8b00ed66c6)
A szürke ezer árnyalata
Kora reggel ébredtem. No, nem magamtól, az a fránya óra keltett fel. Nem szeretem az utazós napokat. Nehezen is keltem. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy hallottam az eső kopogását az ablakon… Esőben kell pakolnom.
Elindultam. A város csendes volt még, csak néhány korán kelő autós rótta az utakat. Az eső esett, megállt a kövesúton minden apró mélyedésben, s a reggeli lámpák fényében ezüstösen csillogott az egész. Derengett a reggel. Ám nem lett világosabb. Az égen felhők úsztak, egyik a másik után, hol kisebb esőcskét hozva, hol dézsából öntöttet. Az ablaktörlő lapátnak csupán néha volt ideje lustálkodni egy kicsit. Szerintem ugyanúgy utálta ezt a reggelt, mint én…
Aztán valami megváltozott. Nem tudtam haladni, hát lassúra vettem a tempót és bámészkodtam. Megtehettem, az autópályán alig „lézengett” még egy-két autó. Néztem a felhőket. Mostanában többször azon kaptam magam, hogy elmélyülten bámulom ezt az égi jelenséget… Hol csodaszép, hófehér bárányfelhőket bámultam meg, amelyek lassan úsztak tova az égi tengeren, máskor a gomolygó viharfelhők csodájában gyönyörködtem. Néha megrémít a sötétszürke felhő. Nézem, nézem, s azt várom, hogy egyszer csak hirtelen leszakad az ég… Néha bekövetkezik, néha nem. A szürke felhők kivilágosodnak, másfelé fújja őket a szél, vagy egyszerűen az enyészeté lesznek… Egyszer hirtelen beborítanak mindent, máskor csak lassan közelednek, mintha hagynának időt az embereknek arra, hogy felkészüljenek arra, amit hoznak. Néha csak csendben osonnak felénk, máskor hatalmas robajjal, mennydörgéssel és a horizonton cikázó félelmetes villámokkal…
Esett. Hagytam a felhőket. Néztem a tájat. A máskor olyan gyönyörű, a zöld ezer színében pompázó vidék most szürke volt, olyan szomorú, olyan áthatolhatatlan, olyan élettelen… Nem láttam a mező virágait, nem láttam az útszéli fákat, a távoli falvak templomai is belevesztek a mindent beborító szürkeségbe. Lám, lám, mivé lesz a világ fény nélkül… Nem vagyok időjárás függő. Ha esik, legfeljebb vizes leszek, ha nincs annyi eszem, hogy esőkabátot vigyek, gumicsizmát húzzak… Ha fúj a szél, felöltözöm, ha süt a nap, leveszem a pulóvert, ha havazik, meleg kabátot veszek… Ám ezen a reggelen talán kicsit én is átadtam magam annak az érzésnek, amit a szürkeség okoz… Szerencsére, csak egy rövid időre… Elkezdtem figyelni a szürke árnyalatait… Nem csupán ötven van – bizonyára olvastad a könyvet, vagy legalább a címét ismered… Ezernyi féle szürke van, s szebbnél szebbek… Mégsem szeretjük, mert a szürkét csak szürkének látjuk… Állj meg egyszer, bámuld a felhőket, nézd meg, hogyan változnak, s percenként hányféle árnyalatban is jelenik meg az a szürke…
S ha már itt vagy, figyeld meg azt, milyen varázslatos a világ körülötted, ha a felhők elvonulnak… A Nap kikandikál a szürkeség mögül, az ég még kékebb lesz, s ha feloszlik a homály, újra látod a virágok színét, a réten gázoló madarakét, a bokrokon érő termések színét, a fák zöldjét… S látod a távolban kibontakozó apró falucska templomának piros tetejét is…
Aztán majd szépen hozzászokunk, hogy jön az ősz, s hozza magával a sárga, a narancs, a rozsda és barna ezernyi árnyalatát. Majd abban is megtaláljuk a szépséget, mint a szürke felhőkben… Csak észre kell vennünk a köröttünk lévő világot…
/foto: www.wookmark.com/