.jpg?ph=8b00ed66c6)
A telihold és én
Legendák fűződnek a teliholdhoz. Hitek és sok-sok babona. Mindegyik jó valamire: a legendák mesebeli világba visznek, a babonákon derülünk, nevetünk, s olykor mégis felnézünk a nagy, kerek égi csodára, arra várva, hogy mégis csak bebizonyítja, hogy létezik az, amit éppen kinevettünk. A hitek pedig melegséggel töltik el a szívünket, mert hinni jó. Jó azt hinni, hogy imáink, kéréseink sóhajaink meghallgatásra találnak… A Holdnak misztikus ereje van. Amikor feljön, s teljes egészében pompázik az égen, még maga az Univerzum is felderül. Olyan, mintha a fénnyel töltené be az egész teret. Világos lesz körülötte minden. Nagy az udvara, sok minden elfér ott…
Akik hisznek ebben az égi csodában, azoknak a telihold elengedést és teremtést jelent… Oldást és kötést, ahogyan én fogalmaznám meg. Elengedni a rosszat, a nem kívánatosat az életünkből, a lelkünkből, s teremteni, létrehozni helyette mindazt, amire vágyunk, amiben élni szeretnénk, akivel lenni szeretnénk. Hit kell hozzá, a telihold fénye, és egy gyertya, hogy veled legyen a Hold fénye akkor is, ha éppen nem látod.
Annyit olvastam róla ma, hogy úgy döntöttem, megyek, és megnézem magamnak a teliholdat. A házból, ahol lakom, nem lehet látni. Elindultam hát a Duna-partra, mert látni akartam. Tudni akartam, hogy ott van, és kerek, és fényes, és uralja az égboltot. Ott volt. Fényesen ragyogott a Duna felett. Megálltam, néztem egy darabig. Nem mozdult. Valami aprócska villanó fényt láttam, aztán érzékeltem, amint egy vasmadár éppen olyan szögben repül el a Hold előtt, mintha beleszállna a nagy égitestbe. Persze, ez csak a nagy távolság csalóka műve.
Néztem a Holdat. Sokszor láttam már, mégis mindig magával ragad a látvány. Olyankor úgy érzem, szeme van a Holdnak, lát ő is, tudja, hogy ott vagyok, és bámulom. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy vásott kölyök, akit éppen leskelődésen kaptak. Pedig nem. Egészen nyíltan bámultam. Aztán elindultam a Duna-parton… Jött velem, kísért… S közben késztetést éreztem, hogy megfogalmazzam azokat a dolgokat, amelyeket elengedni szeretnék. Megálltam félúton, elképzeltem azt a nagy gömböt, amibe mindent beleteszek. Eloldom azt a kötelet, ami hozzám köti ezeket a dolgokat, s hagyom, hogy a gömbben az ég felé távolodjanak, és a Hold ezüstös fényében az enyészeté legyenek… Sétáltam még egy kicsit.
Bámultam a Holdat még egy ideig. Láttam a kósza felhőt, ami átkúszott előtte. Egy pillanatra megállt, aztán a gyenge szél tovalibbentette. Megálltam én is. Talán most kellene szavakba önteni a kívánságaimat, talán most lenne ideje teremteni, kötni azokat a dolgokat, amelyek fontosak nekem, amelyeket szeretnék magam körül, amire vágyom, amit kívánok… Jött egy felhő. Sűrű és sötét. Előbb csak egy kicsiny részét takarta el a Holdnak, aztán az egészet. S én álltam ott, tétován a Duna-parton, hogy akkor most mi lesz az én kívánságaimmal? Hogyan fogok teremteni, kötni, ha nincs fenn az a fényes égitest? Ugyan nem pánikoltam, de nem esett jól, hogy holmi kóbor felhők keresztülhúzzák a számításaimat. Csak álltam és bámultam a sötét égboltot… Fura volt, de azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Persze, hogy nem voltam, hiszen emberek jöttek-mentek körülöttem… Mégsem ezt éreztem. Tudtam, hogy a Hold ott van, fenn az égen, fényesen ragyog, csak a felhők éppen eltakarják. Láttam a felhők mögül kiszűrődő fényt, láttam, amint megvilágítja a vékonyabb felhőréteget, földöntúli fényt bocsátva ki. Érdekes égi jelenség, és persze nagyon-nagyon szép.
Aztán egyszer csak szépen, lassan kibújt a felhők mögül. Rám mosolygott, mintha csak azt mondta volna: „Ne félj, itt vagyok!”. S teljes fényében ragyogott tovább, arra biztatva engem és az embereket, hogy bízzak, bízzanak benne, hogy higgyek, s higgyenek az erejében…
Én hiszek benne.