12. fejezet

2018.02.02 07:04

A levelek között talált egy érdekeset is. Adam Bartlett volt a levél szenvedő alanya. A csatolt fájl egy kép volt, amelyen a jeles és tehetséges újságíró, volt főszerkesztő, hulla részegen egy asztal tetején táncol egy wiskys üveggel a kezében. Lilly nem értette, miért kell egy ilyen képet széltébe-hosszába elküldeni a sajtó különböző hírvonalain. Nem tartotta méltónak ezt a bánásmódot Adam Bartettel szemben. Azért akármilyen emberileg, a szakmai hozzáértése, tálentuma, nem kérdőjelezhető meg. Ő is csak egy ember, legfeljebb a gyarlóbbik fajtából. Már nem főszerkesztő, akinek feddhetetlennek kell lennie. Amikor az volt, sem volt ilyen. Lilly írt egy rövid mailt Steve-nek jelezve, hogy nem ért egyet az eljárással. Stevetől válaszként csak annyi érkezett, hogy ő is megkapta és nem tudja honnan jött, csak az látszik a drótpostás levélen, hogy kik kapták meg. Népes volt ez a tábor.

– Ha már levitézlett, miért nem hagyják békén? – méltatlankodott Lilly még órákkal később is.

– Valaki még most is ártani szeretne neki – Steve így gondolta. Együtt ballagtak le a mélygarázsba a kocsikhoz. – Nem késel el a vacsoráról? – nézett az órájára Steve.

– Nem, nem, egy órával későbbre tettük, így marad időm egy zuhanyra és az átöltözésre.

– Bejössz holnap is? – Steve úgy tett, mintha csak mellékesen kérdezné meg. Lilly átlátott rajta.

– Aggódsz mi? – nevetett. – Ne aggódj! Most már jövök! – ígérte az asszony.

Steve aggódása jogos volt, hiszen, ha Lilly nem érezte jól magát, vagy éppen nem akart emberek közé menni, inkább otthon maradt. Akkor nagyon sokat sírt, és napok kellettek hozzá, míg újra rendbejött. Ezért aztán Steve inkább mindennap megkérdezte bejön-e másnap. Ezzel egy kicsit óvta is Lillyt, hiszen ha az asszony megígérte, hogy bemegy, akkor az teljesítenie is kellett.

 

Lillynek még valóban volt ideje hazamenni. Gyorsan lezuhanyozott, felvette a kedvenc ruháját, egy kis fekete vászonruhát, amelyre apró, fehér és téglavörös virágok voltak rávarrva. Nem volt nagyon mintás sem, és nagyon fekete sem. Minden napra kellett valami fekete, így érezte jól magát.

A vacsora nagyon kellemes hangulatban telt. Paul és Lara elmondták mi a tervük, mire készülnek, miben szeretnék, ha Lilly segítene nekik. Lilly pedig örült, hogy a két fiatal így egymásra talált, azonos az ízlésük, a gondolatviláguk, a jövőszemléletük. Tudta, könnyen és jól fognak együtt boldogulni. Mint ők, Burttel annak idején. Egy kósza könnycsepp árulkodott arról, hogy eszébe jutottak a húszegynéhány év előtti történések. Lara észrevette a csillogó szemét, nem szólt egyetlen szót sem, csak megsimogatta anyja kezét.

 

Másnap Lilly újult erővel vetette bele magát a munkába. Közben volt ideje arra is, hogy felhívja a Vaskovich&Vaskovich Ingatlanirodát és megbeszéljen velük egy időpontot másnapra, amikor megmutatja nekik a házukat, és beszélnek az eladás körülményeiről is. Ettől a gondolattól egy kissé meg is nyugodott. Elindult valami, megint léptett egyet előre. Úgy érezte, most már lassan, de biztosan halad, erősödik. Minden pozitív gondolata ellenére azonban voltak olyan napok, amikor képtelen volt élvezni, hogy süt a nap, hogy kellemes idő van, hogy van háza, kocsija, hogy kedves emberek veszik körül, akik szeretik, hogy egyáltalán él. Voltak napok, amikor úrrá lett rajta a csüggedés, a gondolatait betöltötte a magány, az egyedüllét, olyankor legszívesebben elbujdokolt volna a világ végére. Néha annyira gyengének érezte magát, hogy képtelen volt megmozdulni az ágyában, nemhogy még fel is kelljen. Ilyenkor nehéznek érezte a fejét, kezét, lábát, s csak újra sírni tudott.

Ez a nap ezért más volt. Volt benne erő, így a nap is nyugodtan indult. Lillynek nem kellett kapkodnia, mert a munkatársai mindenben a segítségére voltak. Érkeztek a cikkek, érdekesebbnél érdekesebb témában. Lilly pedig hozzáfogott az anyagok feldolgozásához. Konzultált a szerzőkkel, ha hiányosnak találta az anyagot, akkor visszaadta kiegészítésre. A csokoládé pozitív hatásairól szóló cikken nagyon jót szórakozott. A szerző szubjektíven közelítette meg a témát. Lola Minsk volt a cikk szerzője, aki köztudottan imádta a csokoládét. Látszott is rajta, hiszen telt idomaival alig-alig fért be a forgószékébe. Időnként méltatlankodott is, hogy a gyártók miért is nem gondolnak a „kicsit kerekebb”dolgozókra. Isteni humora volt, a kollégái nagyon szerették. Lilly néha mutatott egy-két írást Lolának, amelyben a súlycsökkenés kérdésével foglalkoztak. Lilly sohasem használta a fogyókúra szót és a cikkekből is irtotta, ha csak tehette. Úgy gondolta, maga a szó nem pozitív kicsengésű, azt sugallja: nem akarok kövér lenni. S ettől persze éppen az ellenkezője történik. Lola mindig megköszönte, hogy gondol rá, rendre el is olvasta a cikkeket, aztán közölte Lillyvel, hogy ez mind szép és jó, de egyik sem írja azt, hogy a csokoládétól fogyni lehet. Márpedig neki olyan cikkeket keressenek, mert a többinek semmi értelme. Az eszével nagyon is jól tudta, hogy nem mehet ez így sokáig.

Lola Minsk nehezen préselte be magát Lilly szobájának ajtaján. Arca vidám volt, mint mindig, tüskésre vágott vörös haja is szétállt, mint mindig.

– Mi a csodáért nem bírsz egy nagyobb szobába költözni? – lihegett az ajtóban kicsit mérgesen.

– Köszönöm Lola, én is jól vagyok! – nevetett Lilly. Lola is elvigyorodott, közben megpróbált leülni az egyik székre. – Híztál – állapította meg Lilly.

– Igen – hangzott a kissé mélabús válasz. – De most nem a csokoládé a hibás – mondta komolyan.

− Hanem? – Lillynek nem tetszett a válasz, érzett benne valami mást, nem tudta volna megmagyarázni, mit, de semmi jót.

– Azt hiszem, van valami gond a hormonjaimmal, vagy mással, vagy mindkettővel. Ma megyek orvoshoz. Két hét alatt három kilót híztam. Most utóbb, amikortól már figyelem is, de ez így megy egy jó ideje, szóval újabb tíz kiló plusz van rajtam – magyarázta Lola.

– Akkor valóban menj orvoshoz! – bólogatott Lilly. – Tetszik a cikked.  Jót derültem rajta. Kérlek, tegyél még hozzá tudományosan megalapozott állításokat is. Írd meg azt egy másik kisebb anyagban és a kettő együtt egy oldalon lesz néhány képpel. Jók a fotók is, amiket választottál.

– Az édességboltban csináltuk őket. A kislány, aki a képeken van, egy vásárló kislánya, nagyon aranyos volt, ahogy megkóstolta a csokikat. Többet is. Olyan maszatos lett a végére, hogy az édesanyja is alig ismert rá. Mindketten élveztük a fotózást.

– Nagyon jó. Meg tudod írni a cikket?

– Persze, van anyagom. Egy órán belül meg is kapod.

– Köszönöm. Aztán menj, és intézd az orvost. Szólj, ha valamiben segíthetek. Az eredményt is szeretném tudni.

– Rendben. Egy kicsit azért félek. Ez már nekem is sok. Jól el voltam a száz kilómmal, de most már mozogni sem tudok úgy.

– Ne aggódj! Járj utána és akkor neked is könnyebb lesz. Szakorvosi segítség van, ha már tudjuk mi a baj. Vigyázz magadra!

− Igyekszem – Lolát mindig meghatotta Lilly törődése. Tudta, másokkal is ilyen, odafigyel az emberekre, még az idegenekre is. Szerette az embereket. Véleményt ritkán mondott valakiről, bántót pedig soha. Olyannak fogadta el az embereket, amilyenek és Lolának nagyon szimpatikus volt ez az emberi magatartás.

Délben Lilly és Steve együtt ebédeltek a közeli kis étteremben.

– Nos, hogy érzed magad? – kérdezte Steve leves kanalazgatás közben.

– Mire vagy kíváncsi valójában? – az asszony kezében is megállt a kanál.

– Arra, hogy jobb-e, ha bent vagy dolgozni, mint otthon?  – Steve már régen tudni akarta, ugyanis annak ellenére, hogy az asszony nem számolt be neki a hangulati és kedélyállapot változásairól, Steve nagyon is jól tudta, mi zajlik benne.

– Igen jobb. Eltereli a figyelmemet. Itt másra kell figyelnem, mint például Lola Minskre.

– Igen, én is láttam, hogy baj van, szerencsére ő is észrevette. Nagyon sokat hízott az utóbbi két hónapban – Steve kedvelte a nőt. Lola Minsk egyedül élt már jó ideje. A férje elhagyta, sosem derült ki, hogy miért, mert egy napon csak úgy eltűnt, mint a kámfor.

– Én is láttam, de most panaszkodott is. Orvoshoz megy délután.

– Éppen ideje. Remélem, nincs komoly baja – Steve is nagyon a szívén viselte munkatársai sorsát. Mindenkiről tudott mindent. S tudta, hogy nem csak leszúrni kell a kollégákat az el nem végzett munka miatt, vagy egy nem éppen jól sikerült írás miatt, hanem dicsérni kell őket a jól elvégzett munkáért, s néha azt is meg kell kérdezni, hogy vannak, hogy van a család, mi van a gyerekekkel. Lilly sokszor mondta Stevenek, hogy ő már amolyan kihalófélben lévő vezető, akinek még fontos, hogy a munkatársai, hogyan érzik magukat a munkahelyen. A modern és felgyorsult világban nem ez az általános vezetői magatartás. – Tudod, nem szeretném, ha lenne valami komoly baja. Kár lenne elveszíteni őt.

– Steve, te miről beszélsz? Lehet, hogy semmi komoly baja nincs, csak egyszerűen életmódot kell váltania – Lilly alaposan szemügyre vette a férfit. Steve egy pillanatra elkapta a fejét az asszonyról, aki azonnal felfogta. Lola Minsk Steve szívügye. Nyugtázta, eltette az információt, beszélni egyelőre egyikük sem akart róla. Steve gyorsan el is terelte a beszélgetést.  

– Ma megint kaptam egy mailt Adam Bartlett viselt dolgairól – jegyezte meg Steve, miközben a főfogásra várakoztak.

– Mi történt már megint? – Lilly hangjából rosszallás csengett. – Tudod, mi erről a véleményem.

– Tudom, persze, azt sem tudom, honnan jött a mail, nem találtam feladót, csak egy újabb kompromittáló képet. Részegen ül egy padon, két kétes hírű nőszeméllyel eléggé egyértelmű pózban. Sok mindent el tudok róla képzelni, de ezt azért már nem. Szerintem manipulálták a képet. Már átküldtem a fotósoknak, hogy szedjék ízekre. Még nem mondtak semmit. Kíváncsi vagyok. Átküldjem, megnézed? 

− Nem, nem vagyok rá kíváncsi. Arra viszont igen, hogy manipulálták-e.

Lilly épp csak befejezte a mondatot, megszólalt Steve mobiltelefonja. A férfi ránézett a kijelzőre.

– Thomas az – súgta Lillynek és felvette. A fotós részleg vezetője volt. – Igen, gondoltam. Nincs különösebb jelentősége, de azért köszönöm – azzal összecsukta a mobilt. – Jól gondoltam – nézett Lillyre. – A fotót alaposan megmachinálták. Négy képből montírozták össze. Hiába, a mai technika már csodákra képes. Valószínűleg egy Adam kép, a nők két külön kép és a piás üveg is külön kép volt. Mindenesetre ügyes alkotás. Aki egy manipulált képet sem látott még életében, az biztosan be is dőlt neki. Hát ez sem jó fényt arra az istenverte firkászra. Hogy lehet valaki ekkora idióta?! – háborgott Steve, aki egyébként szerette és tisztelte Adam Bartlettet a tudásáért. Amolyan barátfélék is voltak egy időben, aztán előbb Stevenek ment tönkre az magánélete, aztán a Bartletté. Máshol dolgoztak, eltávolodtak. Pedig Steve nagyon sokszor kihúzta a slamasztikából. Nem jártak össze, de azért szerette tudni, mi történik Adammal.