18. fejezet

2018.02.26 19:50

 

A Corner’s a sarkon volt, mint a nevéből is következik, úgyhogy nem sétáltak sokat a nyári forróságban. Péterrel egyelőre a szerződésről beszélgettek, a ház történeti részbe a férfi nem kezdett bele, mondván, az egy kicsit hosszabb.

Az étteremben alig találtak helyet. Sokan voltak, mint ebédidőben mindig. Szerencséjükre egy félre eső zugból éppen akkor állt fel egy fiatal pár, gyorsan leültek a helyükre. Csirkét rendeltek. Lilly vaslapon sülve sok-sok zöld salátával, Péter grillezve, zöldséges rizzsel.

– Akkor vágjunk bele. Annyira azért nem lesz hosszú, hogy itt üljünk egy fél délután. A házat, bizonyára már tudja, az 1720-as évek elején kezdték építeni. Egyetlen családé volt, palotának épült. Akkor még csak a térre néző fele állt, az a rész, ahol a lakás is van. Hatalmas palotát akartak építeni a tulajdonosok, a Von Helsingen családé volt a ház. Nagyurak voltak, sötét középkori família leszármazottai. Az örökös Daniel Von Helsingen 1816-ban egy bolgár hercegnőt vett feleségül. A palotát neki építtette. Az asszony kilenc gyereket szült, a tízedik szülésbe az asszony és a baba is belehalt. Daniel Von Helsingen feleségül vette a nevelőnőt, aki a gyerekeire vigyázott. Több gyerekük nem lett, viszont felvirágzott a Von Helsingen név újra, mert a nevelőnő Matilda Karl mindenben támogatta a férjét. Okos asszony hírében állt. Neki köszönhető, hogy Von Helsingen tovább látott az őseinél és sorra külhoni egyetemre küldte a lányait, fiait. Hat fia volt és három leánya. A fiúk többé haza sem jöttek, a lányok ellenben itthon maradtak és férjhez mentek. Azaz csak kettő, mert a legkisebb lányról nagyon keveset lehetett tudni. Akkoriban „boldognak” nevezték az ilyen gyerekeket, ma csúnya szóval elmebajosnak mondanánk. Mindenféle mende-mondák keringtek róla, azt mondták bolond, mások látták repülni, megint mások varázsolni. Volt egy másik keringő történet is miszerint ez a lány olyan szép meséket tudott mondani, amilyeneket még a legnagyobb mesemondók sem tudtak.

– Milyen meséket? ­– kérdezett közbe Lilly.

– Tündérmeséket. Voltak, akik hallották mesélni. 

– Hol volt a szobája annak a lánynak? – szaladt ki Lilly száján a kérdés. Már nem tudta visszaszívni.

– Nagyjából ott, ahol az a lakás van, amit ön megvásárol. Azon a szinten laktak a lányok, ott voltak a lányszobák.

– Mi lett a lánnyal? Tudjuk a nevét?

– Jaj, de kíváncsi lett! Mindent azért én sem tudok, s közben eltelt majdnem 300 év. Amikor Von Helsingen és a felesége is meghalt, a lány pedig, akit Améliának hívtak, egy szolgával egyedül maradt. Akkor már húszéves volt. Nem értett semmihez, csak a mesékhez. Hogy honnan vette őket, olvasta, kitalálta, senki sem tudja, csak mesélt. Mindig csak mesét mondott. Lejárt a parkba, leült egy fa alá és mesélt. Sokan hallgatták a városban. A gyerek mindig ott ültek körülötte és hallgatták, de a felnőttek is nagyon sokan. Szépen beszélt. Az elbeszélések szerint naponta csak egy mesét mondott, majd hazament. Így ment ez télen, nyáron, jó és rossz időben. Aztán egyszer csak nem ment többet. Eltűnt. Sem őt, sem a szolgáját nem találták meg soha. Úgy szól a történet, hogy az egyik nővére elvitte magához, mert beteg lett. Mások szerint viszont elindult a szolgával megkeresni a mesék világát. Szentül hitt benne, hogy van olyan ország, ahol tündérek, boszorkák és varázslók élnek…

– Maradtak fenn meséi? Megjelent nyomtatásban? – ésszerű kérdés volt, de Péter Vaskovich csak a fejét rázta.

– Mindegyik kérdésre „nem” a válasz. Soha sem írta le senki a meséket, soha senki nem tudta elmondani őket. Ahogyan a lány elmondta, a mese elszállt, csak a jó érzések maradtak azok, amelyek nagyon kellettek az embereknek. Valahogy úgy érzem, ez is lenne egy mesemondó dolga – toldotta meg a véleményével Péter Vaskovich. 

– Most akkor bolond volt az a lány, vagy inkább nagyon is okos?

– Ha engem kérdez, akkor mindkettő – nevetett Péter. – Bolond volt, mert csak a meséinek élt, és nagyon okos, mert tanított vele, adott valamit az embereknek. Ha mást nem, hát egy cseppnyi boldogságot a meséi által.

Lilly csak bólintott. Nagyon is jól tudta, mire gondol Péter.

– Honnan tudja a történetet? – kérdezte Lilly még mindig az ebédjét villázgatva.

– Egy régi levéltári naplóban maradt fenn. Állítólag az egyik volt hallgatója írta le, de már felnőtt korában. Meg is jegyezte a naplójában, hogy mindezt azért írja le, hogy Amélia története nem vesszen feledésbe, ha már a meséi odavesztek. Nekem megvan ez az oldal egy másolatban. Az előző lakó hagyta ránk, hogy meséljük el a következő tulajdonosnak is, tudja, milyen házat vesz meg ­– magyarázta a férfi.  

– Minden esetre érdekes történet…

– Magának adom a fénymásolatot. Jár a lakáshoz, tartozék – mosolygott a férfi. – Elárulja, miért érdekli a lakás, a ház története?

– Csak szimplán kíváncsi voltam. Tudja, egy ilyen régi házban nagyon sok minden történhetett.

– Hát igen, Ez volt a kezdete a háznak. Aztán, amin keresztül ment, nos, az már nem ilyen szép. Egészen a kilencszázas évek elejéig önálló palota volt, bár addigra már megépült a keleti szárnya, mert a hatalmas Polanszky család vette meg. Lengyel nemesek voltak, csaknem száz évig övék volt a ház. Nagyobb változások a 20-as években indultak, akkor eladták a nagy palotákat, nagyobb, önálló polgári lakásokat alakítottak ki benne. Akkor épült meg az a szárny is, ahol ma a szerkesztőség működik.  

– Nahát! – kiáltott fel Lilly meglepetten. – Pedig mi azzal voltunk, hogy az a rész is majd háromszáz éves, pedig csak alig száz.

– No, ezért egy háznál, már az is szép kor – intette Péter. – Aztán a második világháború után a lakásokat még kisebbekre szabták, néhány megmaradt egyben, de a legtöbbet ketté, vagy három részre osztották. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az utóbbi 30 évben egyre több lakást állítottak vissza eredeti méretére. Az ön lakása is ilyen. Hát ennyi a történet.

– Nagyon köszönöm. És az ebédet is.

Lilly még hosszú ideig a hallottakon gondolkodott. Nem érdekelték az újkori történések, inkább az a rész volt érdekes számára, ami Améliáról szólt. Vajon van valami köze az ő érzéseihez? Érezte, hogy igen. A lány ugyan elment, de mi maradt ott utána? Mesék? Érzések? Vagy ő maga? Akkor most neki egy szellemmel kell élnie? Nem akar egy szellemmel élni, ám valami mégis vonzza a lakás felé. Nem tud szabadulni, meg kell vennie. Hűha! Majd este sétál egyet magában és elmélkedik egy kicsit ezen a gondolaton – döntötte el, aztán megpróbált a munkára koncentrálni. Röpke félórányi kínlódás után rájött, jobb, ha feladja, mert képtelen másra gondolni.  Inkább átment Barbarához.