29. fejezet

2018.05.02 20:39

Reggel arra ébredt, hogy fordul a zárban a kulcs. Madlena jött, a takarítónője.

– Jézus-Máriám! – kiáltott fel az asszony meglepetésében. – Hát te meg mit keresel itthon? Beteg vagy? Hívjak orvost?

– Nem, Madlena, nem, nem! Sem beteg nem vagyok, sem semmi, nem kell orvos! – Lilly erőtlenül rázta a fejét. – Jól vagyok, csak elaludtam…

– Vagy te jól a nyavalyát! Látom! – széttárta a karját, mintha a fentieknek mutatná: „ti is látjátok?” nézéssel. – Egyáltalán nem úgy nézel ki, mint aki jól van. Készítek kávét, teát, reggelit.

– Megyek mindjárt dolgozni, csak összeszedem magam – mondta erőtlenül Lilly, aki ugyan munkába akart menni, de képtelen volt megmozdulni a kanapén. Szinte minden ereje elszállt. – Csak nem bírok felkelni.

– Maradj! – intette Madlena. – Hozom a kávét. No, meg a telefont, hogy szóljál a főszerkesztő úrnak, hogy ma nem mégy be.

– Azt nem lehet! Bemegyek! – erősködött Lilly, de továbbra sem volt képes megmoccanni.

Madlena filigrán termetével ide-oda cikkázott a lakásban, Lilly nem bírta követni. Csak azt hallotta, hogy telefonál. Előbb Steve-vel, majd Larával, aztán pedig az orvossal beszélt.

– Na, mindent elintéztem. Jön a főszerkesztő, aztán Lara és a doki is mindjárt itt lesz – hadarta, közben közelebb húzta a nagy puffot és rápakolta a tálcát, amelyen a frissen főzött kávé gőzölgött. Oda akarta adni Lillynek, nem sikerült, mert az asszony nem tudott felülni. – Várj, segítek! – Egyik kezével Lilly könyökét fogta meg a másikkal pedig a hátát támasztotta. – Azt hiszem, lázad van, nem is kevés. Hol találok egy lázmérőt? 

– Nem tudom. Azt sem tudom, hogy van-e. Nem került a kezembe – Lilly hangja erőtlenül csengett. – És azt sem tudom mi ez. Este még nem volt semmi bajom.

– Hát nem az látszik rajtad. Mikor feküdtél le?

– Későn, írtam. Előtte Laráék voltak itt vacsorázni.

– És még mi történt? – Madlenának nem lehetett terelni. Átlátott az emberen, mint mások a sima üvegfalon. – Ne mondd, hogy nem történt semmi, mert úgysem hiszem el! – közben szakadatlanul tett-vett a lakásban.

– Rendben – adta meg magát Lilly. – Rob jutott eszembe, a rajzfilmekkel töltött reggelek, a nevetgélések. Bőgtem egész éjjel, aztán elnyomott az álom, a többit már tudod, mert te ébresztettél reggel.

Mire Lilly befejezte meg is jött az orvos. Megvizsgálta az asszonyt.

– Ejnye Lilly, nem tud magára vigyázni! Ez bizony egy ronda influenza vírus, erre utal a magas láz. Gondolom, rég nem volt már 39 fokos láza. No, erre a nyavalyára hiába írok fel akármilyen antibiotikumot, míg ki nem tombolja magát, addig nem szabadul meg tőle.. Nyugodjon bele, hogy pihennie kell, tea, gyümölcs, vitaminok és szigorú fekvés. Ez nem játék, a láz miatt komoly szövődményei lehetnek – magyarázta az orvos.

– Éppen ez hiányzott a boldogságomhoz – sóhajtott Lilly kedvetlenül.

– Szedett korábban valamilyen nyugtatót? – kérdezte az orvos. – Tud aludni?

– Szedtem nyugtatót, de már régen nem kell. Aludni is tudok többnyire, csak néha nem.

– Amíg rendbe nem jön, nem ártana néhány szemet bevenni, csak este. Egy kicsit könnyebb lenne aludni, pihenni. Ezt teljesen Önre bízom Lilly. A lázát mérje többször is naponta, mert az a típus magas lázzal jár.

– Ha jól hallom egyelőre le kell mondanunk rólad – lépett be Steve. Kezet fogott az orvossal, majd Lillyhez lépett. – Nem akarlak elkeseríteni, de ennél jobb állapotban is láttalak már.

– Nagyon köszi. Igazán megvigasztaltál – morgott az asszony..

Újra csapódott a bejárati ajtó, Lara érkezett meg.

– Anya! Mi történt veled?

– Lecsapott egy vírus – mondta tömören Lilly. A mondaton mindenki mosolygott.

– Ez tömör válasz volt. Fertőző? – fordult a lány az orvoshoz.

– Mint a vírusok általában. Igen, ez sem kivétel. Szóval nem árt az óvatosság.

– Nekem mindegy! – legyintett Madlena. – Engem nem tud elkapni, kaptam védőoltást. Évek óta kapom s már évek óta nem voltam beteg.

– Madlena, anya húsz éve nem volt beteg. Húsz éve egy napot sem feküdt vagy hiányzott a munkából – Lara nem is emlékezett arra, hogy az anyja beteg lett volna.

– Így van – bólintott Lilly.

– No, én most azt javaslom Larának is, és Önnek is Steve, hogy jobb, ha elmennek és Madlena asszony gondjaira bízzák Lillyt. Semmi értelme, hogy maguk is összeszedjék – mondta a doktor miközben összepakolt, majd elköszönt Lillytől is, Madlenát pedig arra kérte, azonnal szóljon, ha Lilly láza 39 fok fölé menne.

Az orvos tanácsát követve a Steve is és a lány is gyorsan elmentek. Abban maradtak, hogy Lilly vagy Madlena telefonál, ha változás van.

– Akkor én most mit csináljak? – nyavalygott Lilly.

– Semmit. Te most fekszel, nézed a tévét, beveszed ezt a lázcsillapítót. Hozok még rád takarókat, ha kell. Egyelőre nem kelhetsz fel. Készítek valami reggelit. Mit ennél?

– Leginkább semmit, de tudom, hogy muszáj…

Az asszony pocsékul érezte magát. Az arca a láztól égett, egyik pillanatban fázott, rázta a hideg, a másikban melege volt, legszívesebben lerúgta volna a takarókat. Nem volt hozzá ereje. Ahogyan a láz elborította a testét, úgy jelentkezett az izomfájdalom a leglehetetlenebb helyeken is. Fájt a háta, a válla, a két lába, a csípője. Fel sem bírta emelni a karját, élettelenül lógott mellette. A feje tompán fájt, mintha kongott volna, üresnek érezte, mégis nagyon nehéznek. A pillái fokozatosan nehezedtek, mígnem a szemét sem bírta nyitva tartani. Elaludt.

Madlena tálcával a kezében megállt a nappali átjáróban. Nem volt értelme, hogy bevigye a reggelit. Visszament a konyhába, rendet csinált, aztán elfoglalta magát a szobákban. Talál mindig tennivalót.

Lilly több mint két órát aludt. A láza nem ment le, s jobban sem lett. Lara kétszer is telefonált, amíg aludt és Barbara is felszaladt öt percre. Ő sem látta még ilyennek soha Lillyt.

– Szerintem most jött ki rajta az a sok fájdalom, meg szomorúság, ami a tragédia óta nyomja a lelkét – jegyezte meg Madlena Barbarának.

– Lehet, hogy nem is jársz messze az igazságtól… Nem mondja sosem, de látjuk rajta, mikor vannak nehezebb időszakai. Erős nő, le a kalappal előtte. A legnehezebb helyzetekben is jól tartotta magát. Valamikor ki kellett ennek jönni – Barbara ivott egy kávét, aztán elment.

Kora délután lett mire Lilly magához tért ez kicsit. Fel tudott ülni. A láza továbbra sem ment le 39 fok alá, az izmai is fájtak, legalább a feje nem. Evett egy pár falatot, teát ivott, aztán pár szem gyümölcsöt is megpróbált enni. Az már nem ment.

– Hazaszóltam, hogy veled maradok ma éjszaka – mondta Madlena, aki már a nappaliban porszívózott.

– Jó, köszönöm. Most elfogadom a segítséget. Meg kellene fürödnöm…

– Arról egyelőre szó sem lehet. Felhívom a doktort. Majd ő megmondja. Makacs lázad van, semerre sem mozdul.

A hét hátralévő része azzal telt, hogy Lilly próbált talpra állni. Négynapi fekvés után már képes volt felülni, elmenni a fürdőszobáig, ám ez a kevés mozgás is próbára tette fizikai erejét. Így aztán továbbra is nappaliban időzött a tévé előtt, sem az olvasásra, sem az írásra nem tudott koncentrálni.

– Már minden sorozatot végignéztem – kesergett, amikor Lara meglátogatta. Kapcsolgatta a tévét, közben azt mondogatta – Ezt is láttam, ezt is, ezt is, no, ezen is megint ugyanaz megy. Négy napja csak sorozatokat nézek, sci-fi filmeket, meg bűnügyi sztorikat. Az egész kábelen csak a helyszínelők jönnek-mennek, nyomzonak.

– Anya, ne türelmetlenkedj már. A doktor is megmondta, hogy ez komoly vírus, nem szabad vele szórakozni – próbálta nyugtatni Lara egyik délután, amikor átvette a beteg melletti ügyeletet Madlenától egy rövid időre.

– Nem is tudnék vele szórakozni, annyi erőt sem hagyott benne, hogy a wc-ig normálisan elmenjek – méltatlankodott Lilly. – Tudod te, milyen kényelmetlen volt, hogy még oda is Madlenának kellett kikísérnie? Most már legalább támogatás nélkül eljutok odáig.

– Ne türelmetlenkedj, azzal nem lesz jobb. Megyek anya, vigyázz magadra! Majd hívlak és jövök, amint tudok megint. Légy szíves, ne készítsd ki Madlénát, mert kereshetek mást helyette! – intette az anyját.

Lilly nem volt hisztis, csak nagyon rosszul tűrte a tehetetlenségét. Utálta, hogy másoknak kell kiszolgálni, hogy képtelen magának egy teát megcsinálni. És utálta azt is, hogy nem azt teheti, amit szeretne. Számára ez a tétlenség maga volt a kín.

Mire rendbe jött addigra vége lett a novembernek is. Hideg volt kinn. Hó még nem esett, de csípősek voltak a reggelek, s ha nap közben fel is kúszott a hőmérő higanyszála öt fokig, akkor sem volt kellemes idő. Éjszaka pedig egyre többször süllyedt fagypont alá a hőmérséklet. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Lilly dolgozni járt, bár néha még azt érezte, hogy gyenge. Ebben az időszakban kifejezetten örült annak, hogy nem házat vett, hanem egy lakásban lakik a munkahelye közelében. Az édesanyja és az öccse gyakran felhívták nincs-e szüksége valamire, máskor csak bejelentés nélkül beugrottak hozzá, hogy lássák rendben van-e minden.

Míg beteg volt, egyetlen mesét sem írt. Nem tudott. Nem jelentek meg a figurák sem. December első napjaiban leesett az első hó. Lilly szerette a telet, de a hó érkeztével feltörtek az emlékek. Nehéz időszak következett. Steve, Barbara, Lola árgus szemekkel figyelték. Minden apró hangulatváltozásra felfigyeltek. Nem akarták Lillyt magára hagyni, hiszen közeledett az első évforduló. Nem is voltak könnyű napok sem az asszony, sem a lánya számára. Sokat voltak együtt, s bár ki nem mondták, mindketten tudták, milyen nehéz a másiknak is. A karácsony egyáltalán nem izgatta őket. Lilly meg is jegyezte, hogy ő ebben az évben kihagyja ezt az ünnepet. Köszöni szépen, nem kér belőle. Körülötte mindenki lázasan készülődött, ajándékokat vásárolt, aki nem, az azon töprengett mit is vegyen ennek, mit vegyen annak. Lara és Lilly kimaradtak belőle. Paul családja nagy ünnepségre készült, várták a fiatalokat is. Lara előre bejelentette, hogy ő nem megy, Paul pedig megértette. Nem bírná most elviselni a mézes-fahéjas-narancsos karácsonyi hangulatot.

– Szerinted most vérig sértünk mindenkit? – kérdezte az anyjától egyik délután. Együtt teázta Lilly lakásában.

– Nem túlzottan érdekel. A családunk megérti, a barátaink szintén, akik nem, azok pedig nem a barátaink, tehát nem kell velük foglalkozni – mondta Lilly, aki a kanapé sarkában kuporogva két kezében fogta a teásbögrét. Élvezte, hogy a bögre melegíti a kezét.

– Paul családja rendes volt, ők is megértették…

– Úgysem ússzuk meg, hogy a mieink át ne jöjjenek, Léna biztosan főz megint egy csomó ételt és felét áthozza hozzánk. Anya pedig süteménnyel lát el bennünket. Ők elfoglalják magukat… talán nekünk is ezt kellene tenni… nincs hozzá elég erőm.

Csendbe üldögéltek egy darabig.

 

Akármennyire is nem szerették, nem akarták, mégis csak beköszöntött a karácsony. Csikorgósan, ahogyan az ilyenkor lenni szokott. A város főterén idén is felállították a hatalmas fát, a város elemi iskoláinak diákjai készítettek rá díszeket. Lillynek a gyermekkora jutott eszébe a díszekről: papírból voltak. A gyerekek figurákat vágtak ki aztán egy-egy oldalon összeragasztva hármat-négyet, térbeli figurák lettek az egyszerű papírmasékból. Lilly maga is készített hasonlókat annak idején. Sőt, az elemi iskola alsó tagozatában még az iskolában is készítettek ilyen díszeket a fenyőfára. A papírkarikákból összefűzött színes láncokat különösen szerette. A színes papírból elkészült hosszú láncok most is kígyóként tekergőztek körbe a csaknem tíz méter magas városi fenyőn. A fa mellett sokan megálltak. Nézték a ragyogó aprócska égőket, a színes kavalkádot. Felemelő érzés lett volna, ha Lilly szíve nem telik meg újra és újra szomorúsággal. Az első karácsony nélkülük. Önmagában pedig már az is elegendő lett volna számára, ha túl van szerettei halálának első évfordulóján. Túl volt, ő is és Lara is, de egyikük sem bírta igazán jól. Paul megértő volt velük szemben. Larának sem erőltette a látogatást a szüleinél, tudta, hogy a lánynak most sokkal inkább az édesanyjával kell maradnia.

Ahogyan tervezték, nem hívtak vendéget, a család azonban nem hagyta, hogy teljes letargiába süllyedjenek, s azt sem engedhették meg, hogy egy újabb ünnep teljen el azzal, hogy megpróbálnak lábra állni. Az ünnep estéjét, a szent estét Lara az édesanyjával és Paullal töltötte. Másnap Paul elutazott a szüleihez, Lara pedig egy lustálkodós hétvégére számított az édesanyja lakásában. Számítottak a családra, de arra a felfordulásra, ami utánuk maradt már nem.

Az ünnep első napján még délelőtt megjelentek Lilly szülei és persze velük együtt számtalan finomság is. Aztán Martin és családja is megérkezett, a fiai először hozták magukkal a barátnőiket is. Azonnal tele lett a ház. Léna sem tétlenkedett az ünnepek előtt. Anyósa finomságai mellé bepakolta azt is, amit ő készített.

– Szent isten! – szörnyűködött Lilly, amikor meglátta a rengeteg ételt és süteményt. – Mondjátok, ti egy egész hétre beköltöztetek hozzánk?

– Tudhatnád milyen az anyád! – nevetett az édesapja. – Azt hiszi, mindenkiről neki kell gondoskodnia, mert különben mindenki éhen hal.

– Ugyanezt mondhatom el a kedves feleségemről – mutatott a nejére Martin. – Négy napja egyebet sem látok, mint fazekakat, lábosokat, tepsiket és süteményformákat. Nos, kedves húgom, ha jól emlékszem semmiképpen nem akartál mézeskalácsos-narancsos-fahéjas illatú karácsonyt…– nézett a húgára kérdően. Lilly a fejét rázta, erre martin megjegyezte:  – Nos, mégis csak azt kaptad. Talán jól is van ez így – ölelte magához Lillyt.

Az ajándékozás azonban elmaradt. Lilly kérte, hogy őt most hagyják békén ilyesmivel. Nem képes rá, hogy napokig az üzleteket járva ajándékok után kutasson. Egyébként sem így szokta. Előfordult már az is, hogy nyár közepén bukkant valami olyasmire, amit karácsonykor ajándékba adhatott.

Lara nagyon jól el volt az unokafivéreivel és azok barátnőivel. Egy közös ebéd után mindenki a nappaliban telepedett le, ahol a terasz egyik oldalán, éppen az ajtó mellett állt egy kisebb méretű fenyő, amelyen csupán ezüst gömbök és ezüst gyertyák voltak. Minden gyertya égett. A gyertyák illata keveredett a fenyő és a kandallóban ropogó fa illatával. Különös békességet árasztott az egész. Lilly édesanyja egy darabig csöndben üldögélt, aztán a lánya azt vette észre, hogy patakokban folynak a könnyei. Pár perc volt csupán. Az idős asszony emlékezett. Lilly érezte.

­– Most egy időre eleged lehet belőlünk – mondta Martin késő délután, amikor mindenki szedelőzködni kezdett. – Magatokra hagyunk. Pihenjete!. Bármi bajod van, azonnal hívjál fel! Szívesen kimegyek veled a temetőbe is, ha szeretnéd – súgta húga fülébe, hogy senki se hallja.

– Köszönöm. Már voltunk kint Larával – mondta Lilly ugyanolyan halkan. – Vittünk ki virágot, koszorút, ebben a farkasordító hidegben egyik sem tart túl sokáig. Hiába megyek ki az sem jobb ­– tette hozzá szomorúan.

– Azért csak szólj, ha bármiben segíthetek!

– Rendben és köszönöm.

Besötétedett mire Lara és Lilly elpakolták a családi ebéd maradványait. Lilly még sétált egyet a téren, Lara pedig rajzolt. Az asszony alig volt kint egy órácskát, dideregve tért vissza a lakásába.

– Szerintem ilyen hideg már évek óta nem volt. Nagyon hamar összefagytam – mondta miközben kibujt a kabátjából és a csizmájából. A kandalló közvetlen közelében telepedett le a kanapéra.

– Ezért nem mentem én sehová – bólogatott Lara a mindent tudók mosolyával.

– Mit rajzoltál? – Lilly a kezét dörzsölgette, az ugyanis mindig nagyon hamar átfagyott.

– Virágokat. Most ezekre vágyom leginkább, színes tavaszi, nyári virágokra… – mutatta fel a rajzmappáját.

– Szépek és színesek. Valóban jól jönne némi szín abba a nagy fehérségbe odakinn… – Lilly közben a tüzet bámulta. A tűzben pedig aprócska lények járták ünnepi körtáncukat. Lilly még sohasem látta ilyennek őket. Mintha minden aprócska lény ünneplő ruhát öltött volna…Pörögtek, forogtak valami körül, amit az asszony egyelőre nem látott… aztán felfedezte: egy hatalmas fenyőt táncoltak körbe, s a fenyőnek széles vigyor ült az arcán. A fenyőnek széles vigyor! Ezen még Lilly is meglepődött. De mégis! A fenyő csúcsa alatt két vidám szem kandikált ki a lombok mögül, kissé lentebb látszott az orra, majd a szája. S éppen olyan volt, mintha a lomha fenyőfa, csillingelő díszekkel az ágain maga is énekelné a tündérek dalát. – Nahát! – kiáltott fel Lilly hangosan. …