31. fejezet

2018.05.16 06:41

Madlena óvatosan nyitott be a szobájába. Még nem fordult elő, mióta náluk takarít, hogy mire ő odamegy, addigra Lilly ne legyen fent. Az első kávét együtt szokták meginni. Most Lilly alszik.

– Remélem, nincs semmi baja, és csak alszik! – húzta be csendesen az ajtót.

Lilly órákkal később ébredt. Kimászott az ágyból, kivételesen nem zúgott a feje, s a torka sem fájt már annyira. Kibotorkált a konyhába, hallotta, hogy Madlena már itt van. Ránézett a nappaliban az órára és nem akart hinni a szemének. Tizenegy óra volt.

– Jó reggelt! Látom jobban vagy! – Madlena már nyúlt is a kávékiöntőért.

– Köszi, jobban. Nem keresett senki? – vette el a kávét és letelepedett a pulthoz.

– De, Steve. Azt mondta, hívjam fel, ha felébredsz. Beszélni akar veled.

– Fontosnak hangzik. Akkor szólj neki, légy szíves, én pedig összeszedem magam egy kicsit – Lilly elment zuhanyozni. Szabadidő ruhába bújt, nem akart már pizsamában ücsörögni egész nap.

– Mindjárt átjön! – kiabált utána Madlena.

Még tíz perc sem telt el Steve már ott ül Lilly nappalijában egy bögre kávéval a kezében.

– Első osztályú a kiszolgálás nálad. Szia! – vigyorgott, amikor az asszony előjött a fürdőszobából.

– Ez már kényeztetés. Szia! – köszönt Lilly.

– Itt a reggelid, és a gyógyszereid! – tette le a tálcát Madlena a nappali asztalkájára. – Magának is hoztam szendvicset Steve – tett egy kistányért a férfi elé is. – Neked pedig mindent meg kell ennek, és a pirulákat sem hagyhatod ki! – fenyegetően nézett Lillyre.

– Hűha! Ez aztán katonás rend. Őrmester – intett a fejével a távozó Madlena után.

– Az, de igaza van – Lilly elvett egy szendvicset, jóízűen beleharapott. – Ha nem lett volna, még sehol sem tartanék. Biztosan dolgoztam volna, és még mindig romokban hevernék.

– Hát még most sem vagy a topon! Sápadt vagy – tette hozzá magyarázatképpen.

– Tudom, keveset aludtam. Mondd csak, van valami gond? – kérdezte két harapás között.

– Tulajdonképpen nem gond, csak változás. A magazin ezentúl havonta fog megjelenni, de nagyobb oldalszámban, mint eddig. Talán a példányszám is emelkedik néhány ezerrel.

– Ez nem is olyan rossz hír – mondta Lilly.

– Nem is annak szántam. Csak gondoltam, jobb, ha tudod – újabb szendvicsért nyúlt Steve is. – Finom.

– Rovatok? Változnak?

– Nem, semmi. Csak több oldalad lesz neked is. Nem váltunk struktúrát, csak néhány személyes hangvételű írással is bővül a magazin. Holnap majd áthozom a mappát, ma is akartam, de már a te ajtódban jutott eszembe, hogy otthagytam az asztalon. Hiába, öregszem…

– Csak Lolának ne mondd meg! – nevetett Lilly.

– Már tudja, sajnos…

– Nem vagytok jól?

– Jaj, dehogy, soha jobban nem voltunk. Csak tényleg öregszem. Hatvan felé ballagok, nincs ezen mit szépíteni… − mondta Steve némi keserű ízzel.

– Ugyan-ugyan, tudod, hogy ez csak szemlélet kérdése. Te a szívedben mindig is fiatal maradsz, és csak az számít – simította végig Steve karját Lilly kedvesen.

– Mondta a bölcs anyó, aki alig múlt „negyven”… – nevetett Steve.

– A bölcsesség a korral jár, s talán már beléptem én is ebbe a folyamatba. Néha megengedem magamnak, hogy bölcs legyek.

– Ááá, van más hírem is! – kapott a fejéhez a férfi. – Adam Bartlett.

– Ó, ennek sosincs vége? Mit vétett már megint az a kripli? – csapta össze a kezét Lilly.

– Bevonult elvonóra. Önként és dalolva. Felajánlotta, hogy aztán megírja a szenvedéseit. Hetente, azaz most már havonta tudósít bennünket arról, hol tart.

– Mennyi időre vonult be?

– Attól függ, mennyire bírja és hogyan halad, nagyjából félév, de lehet, akár egy év is. Nem lehet tudni. Azt a szintet, amit ő tartott, napi két üveg tömény, elég nehéz lesz zéróra levinni – magyarázta Steve.

– Hát erre én is kíváncsi leszek. Hová ment?

– A főváros mellett van valami eldugott kis falu, nem emlékszem a nevére, majd úgyis megtudjuk. A lényeg az, hogy legalább több száz kilométerre innen.

 

Adam Bartlett miután megírta a cikksorozatot a koldusokról és a róluk készült tanulmányból alaposan a pohár fenekére nézett. A cikkekért kapott pénzt csaknem egy nap alatt elitta. Annyi alkohol került a szervezetébe, amit az már nem tudott feldolgozni. A mentő vitte a legközelebbi klinikára és egyenesen a kocsmából. Miközben kimosták a gyomrát, megpróbálták életben tartani, ami közel sem volt egyszerű, mert az alkoholmérgezés tünetei már nagyon élesen mutatkoztak. A mért alkoholszintje elérte a a halál közeli szintet. Olykor nem volt eszénél és egyre aluszékonyabb lett.  A kocsmában lévők elmondása szerint zavart volt, összefüggéstelenül beszélt, elszunyókált, és egyre nehezebben bírták csak felébreszteni. Mire a mentők megérkeztek már kómába esett, nem reagált, és a reflexei sem működtek. A pupillája a fellépő oxigénhiány miatt maximálisan kitágult. Összevissza lélegzett, a vérnyomását szinte alig lehetett megmérni, a pulzusát nem is találták. Még jó, hogy az italbolt tulajdonosa találkozott már ilyen esettel és azonnal riasztotta a mentőket. Tudta, hogy a férfi nem mehet el ilyen állapotban, egyrészt mert képtelen rá, másrészt, ha kiteszi az utcára, akkor akár meg is fagyhat.

A fél klinikányi stáb küzdött érte. Még félholtan jelentette ki, ha most megmentik, örökre leszokik az ivásról. Az orvosok a szaván fogták. Amint egy kicsit jobban lett, azonnal átutalták a másik intézménybe.

Adam Bartlett még eletében nem kínlódott, szenvedett annyit, mint akkor. Azt mondják, az alkoholról való leszokás rosszabb, mintha valaki a kábítószerről mondana le. A szervezet kívánja, az agy pedig nem működik, csak azt tudja, hogy nem kapta meg a napi adagját, csak azt tudja, hogy valamit elvettek tőle. Ilyenkor az alkoholista a fél életét is odaadná, csakhogy egyetlen kortyocskát magába cseppenthessen. Nos, Adam Bartlett esetében több hónapig próbálkoztak a különböző módszerekkel. A belgyógyászati kezelések mellett pszichiátriai kezelést is kapott. Az eredmény azonban csupán néhány hónapra szólt. A januári és februári hideget abban a műintézményben élte meg, aztán ahogyan újra kitavaszodott, a férfit a tavasz első napsugarai újra a téren találták, s újra a sarki kocsmában.

 

Lilly két hétig nyomta újra az ágyat. Monica barátnője sok időt töltött vele, miután látta, hogy Lilly betegségeinek mélyebb okai vannak.

 – Engedd végre el őket! Bocsáss meg magadnak, hogy megbocsáthass nekik! – mondta egyik beszélgetés alkalmával.

Lilly csak ült vele szemben, nem szólt, csak nézte.

– Lilly, hiába várod, hogy egyszer csak nyílik az ajtó és nevetve lép be rajta a két fiú. Tudod, hogy ez nem lehetséges, engedd el őket…

És akkor Lilly végre kiadott magából mindent. Csendesen beszélni kezdett:

– Írástudó ember vagyok, de soha nem tudom kimondani, megfogalmazni azt a fájdalmat, ami belül van, ami nyomorítja a lelkemet, elveszi az erőmet elevenen fal fel. Nem értem, hogy miért pont velem, velünk történt ez meg. Jó embernek tartanak, akkor ki mondja meg nekem, hogy mivel érdemeltem ki ezt a tragédiát, mi okot adtam arra, hogy az élet ilyen csúnyán elbánjon velem. Mit ártott az a gyermek, mit ártott az a csupaszív férfi. Haragszom rájuk, mert elmentek, s haragszom magamra, mert nem tehettem értük semmit, nem voltam ott, nem álltam mellettük… – az utolsó szavak már zokogásba fulladtak. Monica az egész délutánt Lillyvel töltötte, sőt, az éjszakát is, mert Lilly annyira rossz állapotban volt, hogy barátnője nem merte magára hagyni.

Másnap reggel szerencsére Monicának sem kellett korán kelni, szombat volt. Lilly átaludta a fél délelőttöt. Monica addig felhívta Larát, elmondta mi történt, de arra kérte, most ne jöjjön át, hagyja az anyját sírni, végre hadd adjon ki magából mindent. Lilly szombaton sem volt jól. Valameddig bírta magát tartani, aztán újra zokogással telt a délután és az este is. Este Monica nyugtatót adott neki, hogy legalább aludni tudjon.

Lilly az elmúlt egy év alatt alig-alig álmodott elhunyt szeretteivel. Ám ezen az éjszakán mindketten ott voltak vele. „Az élet megy tovább, menj te is!” – mondta neki Burt. Álmában megélte azt a pillanatot, amikor a férje és a fia elbúcsúzik tőle, s átmentek azon a tér és idő síkon, amelyen visszafelé nem vezet út.

Az asszony tiszta fejjel ébredt.

– Kész a kávé! – nyújtotta felé a bögrét Monica, amikor kijött a szobájából. Kócosan, kicsit megviselten, de tiszta fejjel és kisimult arccal.

– Köszönöm – ült le a kanapéra. – Milyen nap van ma? – kortyolt bele forró italba.

– Vasárnap. Lara és Paul mindjárt itt lesz, elvisznek bennünket ebédelni, aztán magadra hagylak.

– Ezt is nagyon köszönöm.

– Jól vagy? – tette fel egyszerűen a kérdést Monica, de Lilly tudta, hogy ennél azért sokkal többre kíváncsi.

– Megleszek. Ne aggódj! – de nem nézett rá.

– Ennél egy kicsit több kell…

– Tudom – újabb korty kávé. – Mit mondtál Larának?

– Az igazat. Jobb, ha tudja, hogy még közel sem vagy annyira erős, mint amilyennek mutatod magad. A képmutatás megbosszulta önmagát. Nem is tudom, mire számítottál! – Monica kicsit bosszúsan állt fel, hogy kivigye a poharakat.

– Egy ideje már erre számítottam. Nagy volt a csend körülöttem, sejtettem, hogy valami még történni fog – vallotta be csendesen Lilly.  

– Remélem, innen már csak jobb lesz.

– Én is ebben bízom – Lilly is felállt. – Rendbe kellene szednem magam – azzal el is indult a fürdőszoba felé, de a bejárati ajtó csengőjének hangja megállította.

Lara és Paul álltak az ajtóban. Lara szó nélkül megölelte az anyját. Paul pedig kedvesen megsimogatta a karját. Lilly szemében könnycseppek csillantak.

– Elég volt, anya! Nincs több sírás – törölgette meg a szemét Lara.

Mivel Monica telefonban elmondta mi történt, a fiatalok semmit sem kérdeztek. Türelmesen megvárták, míg anyjuk összeszedi magát, aztán Monicával együtt elmentek ebédelni. 

Pontosan olyan idő volt, amilyenre március közepén számítani lehetett. Kellemes, napsütéses, de még felfért a kiskabát, mert a Napnak leginkább csak a fénye ért el a Földre, a melege még nem.

– Nahát! – kiáltott fel Lilly. – Észre sem vettem, hogy tavaszodik!

– Én ezt azért még nem kiabálnám el! – jegyezte meg halkan Paul. – Az időjósok szerint még lehet valami hóféle, vagy ilyesmi a napokban.

– Elég volt már! Hosszú volt ez a tél és a felét a lakásomban töltöttem göthösen – morgolódott Lilly.

– Nem is értem, hogyan szedtél össze két gyerekbetegséget… pedig nem lennél már gyerek – Monica szavaiban sokkal több volt, mint amit az egyszerű halandó gondolhatott volna. Lilly nagyon is értette. Nem figyelt magára, hagyta a szervezetét, az elméjét, a lelkét lepusztulni, aminek meg is lett az eredménye: két szép hosszan tartó betegség