38. fejezet

2018.07.28 07:40

38

Nem volt igzán hideg, Lilly mégis fázósan húzta össze a két karját. Érezte azt a hideget, de nem látott semmit. Főzött egy kávét, leült vele a nappaliban, és várt. Nem tudta mire, de azt tudta, hogy valaminek történnie kell. Történt is.

Nem kellett sokáig várnia. Megjelentek a mesefigurák, de nem úgy, ahogyan szoktak. Furcsa szürkeségbe burkolóztak, mintha egy homályos ködön át lebegtek volna. Lilly megborzongott. Mi történt? Ki okozta ezt a hidegséget? A figurák nem vidámkodtak, nem énekeltek, táncoltak, csak lebegtek, körbe-körbe. Aztán Lilly meglátta, amit még soha nem: egy feketén gomolygó felhő közepén egy talpig fekete mágus ült, mint egy király. Szemében vörösen izzott a gonoszság. Lilly nem tudta mitévő legyen. Rádöbbent, hogy ő semmit sem tehet, megírhatja az érzéseit, leírhatja a történéseket, de a mesét nem találhatja ki, a szereplők eljátsszák neki. Várt, nem tehetett mást. Egy idő múlva fények villantak, fehér boszorkány érkezett, aki varázspálcájával eltakarította a sötétséget. Aztán valami szokatlan dolog történt. A fekete mágus kiemelkedett a fekete felhőből magával ragadta a fehér boszorkányt, és eltűnt vele a szürke köd mögött. Riadalom támadt…  

Lilly nem láthatta tovább mi történik, mert a kapucsengő hangja iszonyatos kolompolással robbant be a látomásba. Kicsit dühösen állt fel. Ki lehet az? Aztán eszébe jutotta, hogy talán Lara akarja látni, mert egész hétvégén csak néhány sms-t váltottak.

Lara állt az ajtóban.

– Jól vagy, anya? – lépett be a lánya, két cuppanós puszit nyomva az asszony arcára.

– Jól, köszönöm. Azaz nem – csukta be az ajtót.

– Nem volt jó a hétvége?

– De igen, azzal nem volt semmi baj. Tökéletes volt – ezt a szót kissé túlhangsúlyozta, amire aztán Lara fel is figyelt.

– Tökéletes? – kérdezett vissza.

– Már-már romantikusan idilli. Igen, tökéletes…

– Amit egyszer-kétszer még el is viselsz, de nem hosszú távon – fordította le a lánya.

– Valahogy úgy.

– Emiatt nem vagy jól? – Lara a részletekre is kíváncsi volt, persze nem mindenre.

– Nem, nem emiatt. Kérsz kávét?

– Reggelit kérek, ha lehet. Elmondod?

– Igen – miközben kint a konyhában Lilly reggelit készített, elmondta a lányának a látomását, beszélt arról is, hogy furcsa hidegség fogadta, amikor hazaért. 

– Érdekes… nem volt még ilyen soha? – firtatta a lány.

– Nem, és nem derült ki, mi lett a vége, mert éppen csengettél és a látomás elillant. Talán este, vagy éjszaka, megtudom. Bár kevés az esély rá, mert estére meghívtam Tonyt egy könnyű vacsorára.

– Paul nagyon kíváncsi rá, ő nem ismeri – jegyezte meg Lara.

– Egyelőre nem is fogja, nem fogom magammal körbehordozni, és mindenkinek bemutatni. Nem tudom, mi lesz belőle, egyáltalán lesz-e valami. Egyelőre jó ez így. Vagyis magam sem tudom, hogy jó lesz-e így. Még csupán egyetlen hétvégét töltöttünk együtt, nem tudom, hogyan működnek majd a hétköznapok, sőt azt sem tudom, Tony mit gondol erről az egészről. Beszélgettünk, de nem ilyesmiről. Különben is azt hiszem, ennek még nincs itt az ideje.

– Te tudod, anya. Nekem csak az a fontos, hogy érezd jól magad – Lara a teáját kavargatta. – Nem szeretném, ha megsérülnél. Nem fizikálisan értem.

– Nagylány vagyok már Lara, de azért köszönöm, hogy aggódsz értem – ölelte meg a lányát Lilly.

– Néha nagylányok is sérülnek…

Reggeli után Lara is, Lilly is dolgozni ment. Az értekezlet után Steve szobájában kötött ki, akinek be kellett számolni az egész hétvégéről. Lilly most is a tökéletes szót használta, és Steve is azonnal ráharapott, mint Lara. És mintha az asszony lánya és a barátja összebeszéltek volna, Steve is aggódásának adott hangot Lilly érzelmi életét illetően. A nő nevetett is, amikor a párhuzamot ecsetelte Steve-nek.

Bár nem számított rá, Tony kétszer is felhívta nap közben. Lilly nem tudta, hogy kezelje, így aztán csacsogott össze-vissza. Steve-vel ebédelt, ahogyan szokott. Délután pedig a szobájában dolgozott.

Magához képest időben hazament. Rájött, hogy alaposan szemügyre kell vennie a hűtője tartalmát, mert nem biztos, hogy talál benne olyasmit, amiből vacsorát lehetne főzni. Sejtelmei beigazolódtak, kénytelen volt elmenni, bevásárolni a legközelebbi hipermarketbe, pedig mennyire nem szerette az ilyen nagy áruházakat. Szívesebben ment a sarki henteshez, vagy a kis csemege boltba, ahol ismerték, ahol tudták, milyen árut szeret. Erre most nem volt ideje.

Viszonylag hamar végzett a bevásárlással. Csirkét vett, salátának való zöldségeket, és még több más apróságot, amiről úgy gondolta, hogy jó, ha van otthon. Aztán kötényt kötött és hozzáfogott a vacsora elkészítéséhez. Behűtötte a bort is. Miközben a konyhában dolgozott zenét hallgatott. A zene lágy hangjai sem tudták elnyomni az érzést. Lilly úgy érezte összeszorul a gyomra, megint érzékelte a hideget, a homályt és az azon átsugárzó félelmet. A fehér boszorkány jutott eszébe. Biztosan bajban van, fél. De hogyan érezheti ő ezt, hiszen az csupán egy mesefigura. Csupán egy mesefigura? – tette fel magának a kérdést.– Jó lenne tudni, mi történik! Most viszont nem ülhet le, nem várhatja ki, mert Tony mindjárt itt lesz, és hogyan magyarázza meg neki az érzéseit, a látomásait. Egyszer majd biztosan el kell neki mondani, de nem most.

Lilly ennek ellenére bement a nappaliba. Nem volt ott semmi, és az érzés is eltűnt. Nem érezte a nyirkos félelmet, nem borzongott. Visszament a konyhába, folytatta a vacsorafőzést.

Tony pontosan este nyolckor érkezett, hatalmas rózsacsokorral a kezében. Lilly imádta a rózsákat. Eszébe jutott Marlen barátnője. Peter Kolossy is mindig rózsákat vitt neki. S azok a rózsacsokrok mindig jelentettek valamit. Vajon ez mit jelent? Csak gesztus, vagy van mögötte más is? Ezek a kérdések csak átvillantak az agyán, hangosan egyiket sem mondta ki. Örült Tonynak, örült a virágnak és a francia pezsgőnek is, amit a férfi hozott. 

A kellemes nyári este beborította az egész teret. Lilly és Tony a teraszon vacsoráztak, úgy üldögéltek a kovácsoltvas asztalka mellett, mintha egy párizsi étterem teraszán üldögélnének bámulva az utca forgatagát. Jól érezték magukat.

Az asszony másnap reggel korán ébredt. Valami felkeltette, valami nyugtalan érzés, amit a gyomrában érzett. Csendesen kiosont a hálószobából, vetett egy pillantást a nappaliban a faliórára. Sejtette, hogy nagyon korán van, de azért ennél kicsit többre gondolt. Hajnali négy óra volt, odakint a korahajnali fény megvilágította a teret. Az utcai kandeláberek már sötétek voltak. Nem ült le a nappaliban. Kinyitotta a terasz ajtaját, beengedte a kora reggeli hűs levegőt. De nem ettől borzongott meg. Körbejárt a tekintette. Nem látott semmit. Sem manókat, sem koboldokat, sem tündéreket, sem boszorkákat. Mégis ott volt az érzés, beleköltözött a zsigereibe, minden idegszálával érezte. Tudta, hogy elő kell vennie a laptopot, s talán ha leül mellé, megoldódik a rejtély, amely már két napja tartja fogva.

Nagyon halkan mozgott, nem akarta Tonyt felébreszteni. Bement a dolgozószobába, kivitte a laptopot a teraszra, felnyitotta, s egy percig azon gondolkodott, mit is írjon. Aztán maga sem tudta, hogy történt, de ömleni kezdtek a szavak, s a fekete mágus és a fehér boszorkány baljós történetéből csodaszép mese kerekedett. Lilly írt és csak írt. Nem vette észre, hogy közben felkelt a nap, feléledt a város, megkezdődött a reggeli rohanás, sőt még Tony is felébredt. Hosszú percekig állt a terasz ajtajában, míg végre a nő észrevette. Egy pillanatra felnézett, látta, de mégsem érzékelte, valahol egészen máshol járt. Éppen a Felhők Birodalmában repült a fehér boszorkányok táltos seprűjén. Tony érzékelte Lilly állapotát, így csöndesen visszahúzódott és kávét készített magának. Az asszonynak is készítette egyet. Letette a kisasztalra, ő maga pedig visszahúzódott a nappaliba. Kényelmesen megitta a kávét, Lilly még mindig írt. Nem akarta megzavarni, érezte, hogy az szinte lehetetlenség. Összeszedte a holmiját, kanyarított pár sort egy papírra, és csöndesen elment a Lilly lakásából.

Ő még mindig dolgozott. Jócskán fent járt már a nap, amikor befejezte a mesét, magához tért. Közben a kávéját elkortyolgatta, bár amikor alaposabban belegondolt halvány fogalma sem volt arról, mikor és hogyan került oda a kávé. Rájött, hogy Tony tehette oda. Te jó ég! Akkor bizony látta az ő állapotát. Jó pont a pasinak, hogy nem próbálta meg kizökkenteni. Megtalálta a lapot is. Azonnal a telefonért nyúlt és hívta Tonyt.

– Bocsáss meg! Meséket írok, és olykor nem tudom, hol vagyok, mennyi az idő és éppen ki van körülöttem – mondta telefonba.

– Megbocsátok – nevetett a férfi. – Láttam, hogy egészen máshol jártál, azt is láttam, milyen hévvel írsz, gondoltam, hogy nem örülnél neki, ha megzavarnálak. Nem tettem.

– Köszönöm. Kicsit későn tértem magamhoz, már régen dolgoznom kellene, de persze ebből már csak délután lesz valami – még beszéltek pár szót, aztán Lilly elköszönt. Később érdekesnek találta, hogy nem beszéltek meg semmit, mármint hogy azt, találkoznak-e aznap este.

Tony még délután felhívta, dolgozott ő is, az asszony is. Mondta Lillynek, hogy a fővárosba kell mennie és csak két nap múlva jön haza. Jelentkezik, ha megjött. Az asszony nem firtatta, miért megy, gondolta dolga van. Különben sincs még köze hozzá, hogy mit csinál a férfi.  

Este újraolvasta a mesét. Larának csak részleteket olvasott fel belőle a telefonba, így is majdcsak egy órát beszélgettek.

– Ennyi erővel akár át is jöhettél volna hozzánk, anya – mondta Lara.

– Igazad van, de ez most jó volt így. Azt hiszem, ma este inkább hamar lefekszem, kicsit fáradt vagyok a korán keléstől és az írástól is. Jó éjt nektek! – tette le a telefont. Épp csak letette a vezetékest, szinte azonnal csörgött a mobilja. Tony volt az. Hazajött, csak szólni akart, hogy nem kellett maradnia. Lilly nem hívta át, tényleg pihenni akart. Abban maradtak, hogy másnap újra együtt ebédelnek.

Lilly kiült egy rövid időre a teraszra. Nézte az embereket, hallgatta a téren játszó tangóharmónikás zenéjét. Régi sanzonok csendültek fel. Eszébe jutott Burt. Húsz egynéhány évvel ezelőtt még táncoltak ezekre a számokra. Jó kis helyekre jártak, ahol táncolni is lehetett. Szerettek táncolni, tudtak is mindketten. Burt gyerekkorában még tánciskolába is járt, akkortájt ez elvárás volt a jobb családokban. Lilly is járt tánciskolába, sőt ő még bálozott is. Rég volt. „Vajon Tony szeret táncolni? – vetődött fel benne a kérdés. – Biztosan – nyugtázta, de majd alkalomadtán megkérdezi. Miért is tetszik neki ez a férfi? Még nem gondolkodott el rajta, úgy gondolta, most éppen itt az ideje. Csend és nyugalom veszi körül, érdemes végiggondolnia. Külsőre jóképű, az alakja rendben van, hiszen rendszeresen sportol. Kellemes beszélgetőtárs, jó humora van, tudja, mi kell egy nőnek. Nem mellesleg rendezett anyagiakkal és egzisztenciával rendelkezik. Akkor mégis hol a „bibi”? Erre még nem jött rá. Megint az eszébe ötlött az a szó, hogy tökéletes. Úgy érezte, lassan már hidegrázása lesz ettől a szótól. Aztán rájött! Rájött mi hiányzik Tonyból. A vagányság, a szemtelen huncutság, ami egy kis különleges eszenciát visz a férfiba. Tony az volt, aki, de az a pindurka spiritusz nem volt benne. Ezért érezte Lilly vele kapcsolatban mindig a tökéletességet. Végül is még nem tud túl sokat a férfiről. Minden esetre kap egy esélyt. Azt is nyugtázta magában, hogy bár tetszik neki a férfi, és jó vele az ágyban, egyelőre nem szerelmes. Ha az lenne, akkor biztosan nem „szállt” volna vele így el a reggel. No, majd… – ezekkel a gondolatokkal ment el aludni. Álma nyugodt volt, nem zavarták sem tündérek, sem boszorkányok…