.jpg?ph=8b00ed66c6)
42. fejezet
Szép nyárvégi este volt. Lilly könnyű kis kardigánját a vállára terítette, számított rá, hogy azért ahogyan elbújik a nap, lehűl a levegő.
Könnyedén lépdeltek egymás mellett. Filmekről beszélgettek. Lilly többször is meglepődött, ugyanazokat a filmeket kedvelték, kevés eltéréssel, és nagyjából a zenei ízlésük is megegyezett.
– Tudja, magam is gondolkoztam rajta, hogy építek egy olyan üveges falú házat, ami a „Ház a tónál” című filmben megjelent. Aztán letettem róla… − mondta a férfi.
– Túl ridegnek találta a sok üveget és a fát együtt? – Lilly ezt érezte azzal a házzal kapcsolatban, bár Burt számtalanszor elmondta, hogy a fa miatt nem rideg a ház, csak sok benne az üveg.
– Ennél egy kicsit zártabb közegben szeretek élni. Nem szeretem, ha bekukucskálnak a hálószobámba, vagy belenéznek a tányéromba… igaz, abban a filmben nem is a ház volt a lényeg, hanem a köré font történet… Az pedig nagyon tetszett.
– Én is szeretem azt a filmet… És persze van még néhány…
– Látta a „Bor, mámor, Provance” című filmet? Russel Crow, nem új film – fordult szembe vele hirtelen a férfi.
– Láttam, tetszik is, az az igazi hamisítatlan francia vidék…
– Azokkal a kis asztalokkal, rajta két boros pohár… körötte a szőlős dombok lankái
– Ahogy hallgatom egyre inkább azt hiszem, hogy maga egy nagyon romantikus alkat – nevetett Lilly és tovább lépett a fa alól, ahol megálltak egy pillanatra.
– És nem is téved nagyon nagyot. Tudja a rideg külső, érzelmes belsőt takar – mosolyogva ismételte el az unásig hallott, elcsépelt mondatot.
Lilly nagyot nevetett.
– Ezt nem gondolja komolyan, ugye?
– Miért is ne? Még egyetlen klisé sem hangzott el, ezt az egyet, had engedjem meg magamnak – a férfi a kezéért nyúlt, és Lilly észre sem vette szinte, máris kéz a kézben ballagtak tovább. Nem volt benne semmi sértő, semmi tolakodó, és nem kellett attól sem tartania, hogy lerohanja.
Jócskán besötétedett, mire visszaértek a város főterére, ahol Lilly lakott. A férfi egészen a kapuig kísérte.
– Köszönöm a kellemes sétát, és az időt, amit rám szánt! – a férfi lágyan felemelte Lilly kezét, ajkával szelíden megérintette.
– Én is köszönöm. Igazán jól éreztem magam.
– Lilly, ha nem veszi tolakodásnak, felhívom még a héten. Lesz néhány jó program a városban, koncertek és ilyesmik… talán elmehetnénk együtt valamelyikre.
– Rendben. Várom. Jó éjszakát! – köszönt el az asszony.
Csend vette körül, amint belépett a nagykapun. A külvilág zaja kint maradt, de az asszony magával vitte az este hangulatát, s ettől igazán kellemesen érezte magát. A lakás is csendes volt, sehol, senki, sehol egy kóbor meselény, egy boszorka vagy egy tündér. „Akkor most a saját tündérmesémet élem meg” – mondta csendesen. A szokásos esti rutin után, pizsamájában üldögélt a kanapén, bekapcsolta a tévét, aztán jószerével azzal a mozdulattal ki is kapcsolta. Thomas Mayeren járt az agya.
A férfi is éppen róla gondolkodott. Thomas Mayer is különös hangulatban lépte át a lakása küszöbét. Hosszú ideje nem érezte már magát ilyen jól. Míg hazafelé ballagott azon járt az esze: mi van ebben a nőben, ami fogva tartja, ami arra készteti, hogy még többet tudjon róla, még többet legyen vele. Mert ugyan magának is alig merte bevallani, de alig pár lépés után máris érezte Lilly hiányát. Nem tudta megmondani, mi ez, miért érez ilyesmit, csak azt tudta, alig várja a napot, amikor megint együtt tölthetnek néhány órát. Érzései saját magának is jókora meglepetést okoztak. Ő, a racionális gondolkodású, két lábbal a földön járó, tapasztalt férfi teljesen elveszíti a kontrollt önmaga fölött egy szép arcú, jó alakú, különös gondolkodású nő miatt? Hát nagyon úgy néz ki… Várta, hogy mikor láthatja újra, közben persze, rengeteg dolga volt. Tudta, hogy az asszonynak is.
Az együtt töltött újabb este terve azon a héten csak terv maradt. A férfi telefonált Lillynek, hogy el kell utaznia, s csak pár nap múlva jön vissza a városba. Az asszonynak is volt dolga elég. Lolával egész álló héten együtt dolgoztak, Lilly szépen lassan, módszeresen mindent átadott a másik nőnek. Steve és Barbara is sokat segítettek.
– Hiányozni fogsz! – bökte ki egyik reggel Barbara kávézás közben.
– A kávézás miatt? – próbálta viccesre venni a dolgot Lilly. Nem igazán sikerült, mert Barbara arca komoly maradt. – Nem tragikus a helyzet, egy emelettel feljebb lakom…
– Az nem olyan, te is tudod. Tudom, hogy akármikor felmehetek hozzád, de az, hogy a leglehetetlenebb pillanatokban török be az irodádba, mindenképpen hiányozni fog.
– Lehet, hogy nekem is… – már Lilly sem nevetett.
Hétvégére elromlott az idő. Pénteken délután esett. Az a fajta hideg eső, ami átjárja az embert teljes egészében.. Lilly borzongva húzta össze magán a kardigánját. Átvágott a téren, bement a belvárosi könyvesboltba. A polcokon már ott sorakoztak a könyvei. Csak látni akarta, érezni akarta, milyen az, amikor szembe találkozik a munkájával, a műveivel. Csalódottan látta, hogy senki sem állt a polcok előtt. Persze, még nem indult el a kampány, még nem jelent meg sehol, mit is várt egy újdonsült meseíró. Egy kicsit elkeseredett… Egy anyuka állt meg az egyik polc előtt egy tízéves forma kislánnyal.
– Ezek új könyvek? – kérdezte az eladót.
– Igen, asszonyom, olyannyira újak, hogy ma reggel tettük ki őket. Gyönyörű mesekönyvek! – a férfi eladó a polchoz lépett, levette az egyik könyvet, a nő kezébe adta. – Lapozzon bele nyugodtan, csodát fog látni.
Lilly is csodát látott. Ott állt és csak nézte a nőt, aki mesét olvasott. Hosszú perceken át, aztán levette a másik kötetet is.
– Megvesszük mindkettőt! Nagyon szép! Remélem, a többi mese is ilyen, amint amibe beleolvastam… – meglátta Lillyt. – Nézze meg! Nagyon szép! – szólt oda neki kedvesen.
Ezen aztán már Lilly is mosolygott és a csalódottság keserű érzése egy pillanat alatt semmivé foszlott.
A kellemes érzéseit csak fokozta, hogy amint kilépett a könyvesboltból, megcsörrent a mobilja. Thomas Mayer hívta.
– Kedvesem, ugyan még nem vagyok a városban, de már hazai földön vagyok. Hallani akartam a hangját! Hogy van? – kicsit recsegett a vonal. Lilly ismerte ezt a hangot. A férfi autóban ül és nem kis sebességgel száguldva telefonál.
– Köszönöm! – még a hangja is mosolygott az előbbi történések miatt. – Jól vagyok. A könyveim ott vannak a könyvesboltok polcain. Igazán jó érzés!
– Szívből gratulálok! Akkor ma a lányával ünnepel? – Lillynek nagyot dobbant a szíve, a kérdés azt sugallta, a férfi látni akarja. Neki sem volt ellenére.
– Nem, elutaztak a hétvégére…
– Akkor velem vacsorázik ma? Későn érek haza, de azonnal magáért megyek…
– Rendben – egyezett bele, s arra gondolt, hogy az eső és a hűvös idő ellenére, neki mégis csak szép napja van ma.
A férfi valóban későn érkezett. Kilenc is elmúlt, amikor végre felberregett a kapucsengő.
– Nyitom! – Lilly szinte rohant a bejárati ajtóhoz.
– Jó estét! – jelenet meg az asszony előtt egy hófehér rózsacsokor. – Fogadja szívből jövő gratulációmat! – A férfi belépett a lakásba, arcon csókolta az asszonyt.
– Gyönyörű! Köszönöm! – a nő arca ragyogott. – Nagyon elegáns! – jegyezte meg, de ezt már a férfira értette. A férfi ugyanis kifogástalanul nézett ki, mintha most lépett volna ki valamelyik elit férfi magazinból
– Az ön tiszteletére van, kedvesem. Vegyen fel valami szépet! Elegáns helyre megyünk vacsorázni… Nem sok ideje van…
– Iszik valamit, míg elkészülök? – az asszony tétován állt meg a nappali ajtajában.
– Igen, ha ön is iszik velem… egy pohárka vörös bort… – a férfi mellé lépett, Lilly moccanni sem bírt egy pillanatig. Aztán belépett a nappaliba, a bárpulthoz ment, kivette a bort… Nem volt felbontva. A férfi értette a mozdulatot, újra közelebb lépett az asszonyhoz, és Lilly újra alig kapott levegőt. Úgy döntött, jobb, ha gyorsan a fürdőszobába menekül, mert a férfi közelsége, parfümjének lágy, ám mégis férfias illata olyan ösztönöket mozgat meg benne, amelyek veszélyesek lehetnek. Örült a férfinak nagyon, de nem akart ennél közelebbi kapcsolatot… jó volt így. Legalább is ezt próbálta bebeszélni magának. Kevés sikerrel.
Thomas Mayerben ugyanezek az érzések kavarogtak. Magában már többször is feltette a kérdést: Mi lenne, ha csak úgy egyszerűen megcsókolná az asszonyt… Érezte a Lillyben kavargó gondolatokat, de tudta azt is, még nem jött el az ideje…
Lilly önmagához képest villámgyorsan összeszedte magát. A fürdőszobából egy elegáns úrinő lépett ki, szolid sminkkel, feltűzött hajjal.
– Már a látvány megérte, hogy mint az ördög jöttem az autópályán hazafelé… – nyújtotta a poharat felé a férfi. – Maga gyönyörű, kedvesem.
– Köszönöm – Lilly elvette a poharat.
– A meséire! – emelte fel a poharát Thomas.
– Köszönöm… Én ma egyebet sem tudok mondani, csak azt, hogy köszönöm?! – Lilly boldog volt.
– Azt hiszem, most jobb, ha megyünk vacsorázni… – Thomas a szeme sarkából figyelte az asszonyt. Lilly bólintott, jelezve, hogy szerinte is ez a jobb ötlet.
Kocsi várta lent őket.
– Nem is mondta, hogy kocsival jött? – szólt, miközben a férfi kinyitotta az ajtót.
– Kedvesem, nem kérdezte. Másrészt pedig a város legjobb éttermébe nem illik gyalog menni… még akkor sem, ha az alig ötszáz méterre van innen…
– Óóóóó, a Galériába megyünk? Rég voltam ott…
– Ódon, elegáns, sugárzik róla a gazdagság, és tele van sznobokkal, de isteni a konyhája, és ha ünnepelni akarok, akkor odamegyek. Ma pedig ünnepelni szeretnék…
– Ünnepelni? – csodálkozott Lilly.
– Igen, magát, kedvesem! – a férfi a nő kezéért nyúlt. Lágyan csókot lehelt rá, aztán a tenyerébe tette és nem engedte el, amíg az étteremhez nem értek.
Az étteremnél úriember módjára kisegítette az autóból, de aztán sem engedte el a kezét. Lilly nem tiltakozott, hogy kézen fogva mennek be a város legelegánsabb éttermébe. A recepciónál csak egy pillanatra álltak meg. Thomas Mayert nem volt szokás megvárakoztatni sehol. A főpincér vezette a helyükhöz, s talán az sem volt véletlen, hogy a terem legjobb asztalához. Szinte belátták az egész éttermet, s ha a kinti világra voltak kíváncsiak az is eléjük tárult. Thomas körbenézett, köszönt néhány embernek, de szokásával ellentétben most senkihez nem lépett oda. Lilly magán érezte a kíváncsi szemek sokaságát, néhány ölni tudó pillantást is elkapott. „Nocsak! A város legjobb partiját fogtam ki” – s elengedett egy aprócska elégedett mosolyt, ami inkább csak egyfajta elégtételt jelentett számára. Ott még nem tartott, hogy végig is gondolja. Észrevette azt is, hogy néhányan összedugták a fejüket az asztaloknál.
– Magáról beszélnek, kedvesem – tolta be a székét Thomas.
– És ön szerint jó ez nekem? – mosolygott Lilly, de a kérdést teljesen komolyan gondolta.
– Holnap az összes sznob körben ön lesz a téma, és mindenki tudni akar majd mindent, már aki nem ismerte fel. Számítson némi rosszindulatú pletykára…
– Tudom, csakis az ön pénzére pályázom…
– Ó, és még egyebekre is. Ezek olyan egyedi történeteket tudnak gyártani, hogy az embernek felfordul tőle a gyomra. Zárjuk le itt, pár nap múlva úgyis tudni fogjuk – a férfi is mosolygott. Látszott rajta, hogy igazán nem érdekli a dolog. Tőle aztán mondhatnak akármit, úgyis azt tesz, amihez kedve van.
– Mihez van kedve kicsi Lilly? – kérdezte kedvesen, miközben az asszony az étlapot nézegette.
A „kicsi Lilly” megszólításra felkapta a fejét. Szemében kérdés bujkált.
– Tetszik nekem, illik magára, ha nem zavarja…
– Nem zavar, kedves Thomas – Lilly szeme csillogott. – Még nem tudom, azt hiszem, önre bízom magam, sokkal jobban ismeri itt az ételeket, mint én. Nem akarok melléfogni.
– Köszönöm – a férfi pillanatok alatt rendelt, a vacsorához egy üveg neves ausztrál bort kért. Lilly már meg sem lepődött azon, mennyire ismeri a férfi a borokat. Ráadásul a főpincér vette fel a rendelésüket, aki szinte minden mozdulatával, kérdésével azt sugallta, mennyire jól ismeri Thomas Mayer ízlését.
A vacsora kellemes hangulatban telt. Tíz óra után kezdett játszani a zenekar. Lilly nagyon meglepődött. Fogalma sem volt róla, hogy itt még táncolni is lehet.
– Mit szólna egy andalító tánchoz?
– Szívesen táncolok – Lilly megvárta, míg a férfi feláll, kezét nyújtja.
A zenekar éppen Diana Ross és Lionel Richie közös számát az Endless love-ot játszotta. Lilly átadta magát a férfinek és a zenének. Csak nem számított arra, ami bekövetkezett… A lassú lágy zene, a férfi közelsége olyan érzéseket indított el benne, amelyekre nem is gondolt.Vagyis már gondolt, de csak felületesen. Ez azonban most egyáltalán nem volt felületes… Thomasban valami hasonló játszódott le, mert a szám végén csak annyit mondott:
– Jobb, ha visszaülünk… – és visszavezette az asszonyt az asztalukhoz.
Érezték mindketten, hogy bár barátságnak indult a kapcsolatuk, egészen más irányba tart. Mindketten azt érezték a legjobb döntésnek, ha nem gabalyodnak bele. Lilly hálás volt férfinak.
Azért még táncoltak, de kínosan ügyeltek a távolságtartásra.
Éjfél is elmúlt, amikor felálltak az asztaluktól. Kíváncsi tekintetek közepette távoztak. Kellemes éjszaka volt. A szél elült, az eső megállt, csak egy-egy tócsa csillogott az éjszakai fényben.
– Sétálunk? – kérdezte Thomas. Intett a sofőrnek, hogy nem szállnak be.
Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ismét kézen fogta az asszonyt. Séta közben alig beszélgettek. Szép volt az este, de a bennük kavargó érzésekről egyelőre egyikük sem akart beszélni.
Thomas felkísérte Lillyt a lakása ajtajáig, ott egy könnyed csókkal elköszönt. Nem mondott semmit, sem azt, hogy köszöni az estét, sem azt, hogy keresi majd. Az asszony sem érezte ennek hiányát. Belépett a lakásába és azonnal más érzések kerítették hatalmukba. Hazaérkezett. Várták.