46. fejezet
Március végén, az egyik kora tavaszi délutánon Lilly a nappali ablakánál állt. Nem lépett ki az erkélyre, ahhoz még hideg volt, csak állt bent és bámult le a térre, nézte az embereket, akik élvezték a nap első sugarait. Érezte, hogy meg kell fordulnia, volt valami vagy valaki a szobában, vele együtt, s az a valaki mondani akart valamit. Lilly megfordult. Egy nő állt vele szemben, egy fiatal, bájos nő lebegett az éteren át, mint egy szellem, de mégsem félelmetes, kedves látomás.
– Amélia? – Lillyek ez a név jutott eszébe. Maga sem tudta miért, de a képzeletében valamikor így jelent meg az a lány, akiről az ingatlanos mesélt.
Bár a lebegő lény meg sem szólalt, Lilly mégis hallani vélte a hangját, érezte az erejét.
– Tovább kell menned! Neked még dolgod van itt! Végezd el, ne add fel! – hallotta a szavakat a fejében.
– Tudom, de nem bírok! – ez már saját hangja volt, hangosan mondta ki a szavakat.
– De tudsz! Erős vagy és bátor! Az élet rendje a születés és a halál. Fogadd el és tedd a dolgod! – mondta újra a hang. A szellem keze lebbent, búcsút intett és távozott, ahogyan jött, sejtelmesen és hirtelen.
Lilly döbbenten állt a nappaliban. „Mi volt ez? Megbolondultam? Vagy Amélia tényleg itt járt? Édes Istenem, miért teszed ezt velem? Mivel érdemeltem ki, hogy így bánj velem? Miért? Miért?” – az asszony nagyot sóhajtott, tudta, hogy a miértekre sosem kap majd választ, a többi kérdésére viszont a válaszokat csakis saját maga adhatja meg.
A telefonért nyúlt.
– Steve? – szólt bele, amikor a férfi felvette. – Lemehetek hozzád?
Steve idős és sokat tapasztalt férfi kora ellenére csaknem elsírta magát ezen az aprócska mondaton. Három hónapja alig látta az asszonyt, talán csak kétszer. S most magától jön, keresi, talán ez azt jelenti, hogy túl van a nehezén. Reménykedett.
Lilly úgy akart bemenni a szerkesztőségbe, hogy senki ne vegye észre, csendesen, csaknem lopva. Nem sikerült. Amint betette a lábát az épületbe, felbolydult a ház, nagyon várták. Egy-egy kedves szó, egy simogatás, egy kézszorítás kísérte, amíg elért Steve szobájáig.
– Na, végre! – ölelte meg a férfi. – Nem kérdezem, hogy vagy. Látom! Beszélgetünk?
– Azért jöttem Steve… Egy kicsit visszajönnék, ha lehet… – mondta az asszony minden bevezetés nélkül. – Amolyan munkaterápiára…
Stevet cseppet sem lepte meg a kérés. Készült is rá, hogy ha alkalma nyílik, ő maga fogja javasolni az asszonynak. A régi munkáját már nem kaphatta vissza, de írni tudott, akármikor.
– Akár már holnaptól. Üres a régi szobád, nem használja senki… Gyere vissza, maradj, ameddig kedved van, s írj, amiről kedved van…
– Köszönöm Steve! – Lilly nagyot sóhajtott. Megint megtette az első lépést.
Steve felesége, Lola lépet be a szobába.
– Jó, hogy végre látlak! Éppen rád van szükségem! – ölelte meg az asszonyt. – Na, szedd össze magad! Gyerünk dolgozni!
Lola határozottsága molyost csalt mindhármuk arcára.
– Úgy látszik, most nekem parancsolnak! – mosolyodott el Lilly, de mosolya haloványra sikeredett csak.
– Hát, ha ez kell ahhoz, hogy végre mosolyt lássak az arcodon, akkor igen! – mondta Lola.
Lilly szinte napok alatt visszarázódott a munkába. Steve és Lola az asszony háta mögött megegyeztek, hogy Lillyt küldik minden fontsabb eseményre, ahol meg kell jelenni a magazin képviseletében. Lilly nagyon is jól tudta ezt, de egyszer sem mondott nemet. Átlátott rajtuk, tudta, hogy így akarják újra emberek közé küldeni, hogy ott folytathassa az életét, ahol Thomas halála után abbahagyta.
Mindezek mellett és ellenére Lillynek voltak álmatlan éjszakái, sírós reggelei, amelyeket aztán a temetőben fejezett be. Burt, a drága fia és Thomas. Férfiak, akik meghatározták az eddigi életét. Elmentek, s ő maradt. Biztosan igaza van a szellemnek, neki még dolga van itt, tennivalója, várnak tőle valamit. Mégis mit? Sokszor feltette magának a kérdést. Egyelőre nem találta a választ.
A májusi kora délutáni lágy szélben Lilly egy könyvesboltba ballagott be éppen. Könyvbemutatóra érkezett. Egyik volt napilapos kollégája, William Preston detektívregényeket írt, s éppen legújabb könyvét mutatta be. Lilly kedvelte Williamat, a páteresen kopaszodó, apró termetű köpcös fickót, akinek nemcsak élénk fantáziája volt, hanem fanyar, humora is.
– Itt jön az én legkedvesebb írőnőm, aki maga sem tudja, hogy az én legkedvesebb írónőm…– ölelte meg Lillyt, amikor belépett a könyvesboltba.
– Kedves vagy Will, de azt hiszem, most nem az én könyvbemutatómra érkeztünk, hanem a tiedre…
– És a tiedre mikor megyünk már megint? Hol vannak a csodás meséid? – kérte számona férfi. Tudta jól, mi történt Lillyvel, azt is tudta, hoyg azóta egy sornyi mesét sem írt, ő is azt remélte, Lilly visszatér, és újra elvarázsolja a népeket fantasztikus történeteivel.
– Will, kérlek! – Lilly szemében szmorú fény villant, így William azonnal visszavonulót fújt.
Ez a kis apró epizód azonban elég volt ahhoz, hogy az emberek érdeklődését felkeltse. A könyvbemutatról készült anyagokban megjelent Lilly is, amint éppen Williammel beszélget. Egy fotó, egy vágókáp elég volt ahhoz, hogy Lilly mesekönyveit újra keresni kezdjék. Szépen fogytak William könyvei, és mellette Lilly meséi is.
– Azt hiszem, van egy kis gondunk – hívta fel Steve egyik kora reggel.
– Mi baj van Steve? – Lilly el sem tudta képzelni mi történhetett.
– Elfogytak a könyveid! – mondta komolyan Steve, számítva Lilly meglepődésére.
– Mi van? – értetlenkedett az asszony.
– Jól hallotttad! Két könyvesbolt is jelezte, hogy elfogytak a könyveid. Utányomást kérnek, mert keresik. Jöhet a második kiadás! – várta a hatást, de a vonal végén csend volt. Lilly megszólalni sem tudott, így hát Steve folytatta. – Aztán most már írhatnál valami újat is…
– Steve! Ez most komoly? – kérdezett vissza Lilly, pedig érezte, hogy Steve bizony nem a levegőbe beszél.
– Véresen komoly! Lola éppen most méri fel, hogyan állunk országosan, tudunk-e átcsoportosítani, vagy valóban jöhet a második kiadás. Ez utóbbit jobban szeretném!
– Én is! – Lilly mosolygott. Nála még ez volt az öröm jele.
Pár napon belül kiderült, hogy a nyomdának újabb dolga akadt Lilly könyveivel. Mesekönyveinek első sorozata második kiadásban került a polcokra.
Egy verőfényes májusi déluton Lilly Stevevel sétált a téren. Egy fickó jött velük szemben. Lillynek ismerősnek tűnt, de igazán csak akkor jött rá, ki is az, amikor odalépett hozzájuk, kezet fogott Stevvel. Adam Bartlett. Lilly hosszú ideje nem hallott róla semmit, nem is látta. Most is csak épp hogy köszöntek egymásnak. Adam tudta, hogy ismeri a nőt, de hirtelen nem emlékezett rá kicsoda. Mindegy is volt, különösen nem is érdekelte. Lilly látta a férfin, hogy nem igazán józan, nem is akart vele különösen beszélgetni.
– Mit csinálsz most? – kérdezte Steve az kissé imbolygó férfit.
– Írogatok, ezt, azt. Van egy weboldalam, oda is. Majd küldök neked is anyagot – mondta, aztán újra kezet fogott Stevvel, Lillynek bicentett és elment.
– Változatlanul kár érte. Értékes ember lenne, ha nem inna – jegyzete meg Steve.
– De iszik!
– Igen, most sem volt józan. Hogy a fenébe adhatja fel így egy ember? Miért? Megéri? – Steve hangosan gondolkodott.
– Azt nem tudhatod, mi zajlik benne… – Lilly egy kicsit magába fordult Steve szavaitól, találva érezte magát. Ő is feladta, nem akart visszajönni, semmit sem akart… Aztán mégis… – Talán nincs benne elég életösztön, elég spiritusz. Vajon neki mi kellene ahhoz, hogy kizökkenjen ebből az állapotból? – tette fel a kérdést az asszony. Neki mi kellett ahhoz, hogy újra élni akarjon? Amélia? Csak így hívta a látomást, bár talán azt is mondhatta volna, hogy a saját lelke, a saját kivetített énje állt vele szemben és hozta tudomására, hogy ez így nem jó, irányt kell váltani. Milyen jó, hogy megtette az első lépést! Vajon Adam Bartlett képes lesz-e rá valaha vagy így éli le az életét, eltékozolva a tehetségét, amellyel az univerzum megáldotta.
– Nem is tudom, talán egy nő – gondolkozott el Steve. – A nők mindig kizökkentik az embert…
– Gondolod?
– Nézz rám! Az vagyok, aki voltam?
– Nekem az vagy! Ilyennek ismerlek húsz éve! Ezt a kérdést Lolának tedd fel! – nevetett Lilly.
Aztán Adam Barlett hosszú időre újra eltűnt a szemük elől.