7. fejezet

2018.01.14 14:34

 

Az idő nem enyhült. A tél alaposan befészkelte magát az országba. Mindenütt hideg volt és sok-sok hó. Hányszor eszébe jutott Lillynek, hogy minek is beszélnek a tudósok globális felmelegedésről, mikor olyan farkasordító hideg van, hogy az ember a kutyáját sem szívesen engedi ki. Lilly nem is ment sehová.

Lara január első két hetében még pihent, aztán lassan dolgozni kezdett, Lillynek viszont még a harmadik héten sem volt elég ereje hozzá. Csak ült a nappaliban a kandalló mellett, bámulta a tűz játékát, s gondolatban valahol egészen messze járt. Ott, ahol a fia és a férje helyet kapott az Úrtól, ott ahová az ő keze már nem érhet el, ott, ahol a szerettei nem hallhatják meg az esdeklő, könyörgő hangját, miszerint adja vissza neki az Úr azt, amit elvett. Bárhogyan könyörgött, a döntés megmásíthatatlan volt. Neki viszont élnie kellett tovább… 

A negyedik héten Lara unszolására végre felvette a telefont. A magazin főszerkesztőjével beszélt meg egy találkozót, de egyelőre a szerkesztőség falain kívül. Nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy be is menjen.

Steve Hartmann, a Miracle magazin főszerkesztője, nagydarab, csupaszív ember volt. Amikor meglátta Lillyt a kávéház előtt kis híján ő is elsírta magát. A nő ugyan fodrásznál járt, némi sminkkel eltűntette a karikákat a szeme alól, a tőle megszokott elegáns ruhadarabokat viselte, kicsit mosolygott is, mégis nagyon más volt. Steve előbb nem is tudta, mit talál furcsának az asszonyon. Aztán rájött. Lilly kellemesen melegbarna szeme most fénytelenül nézett a külvilágra. Eltűnt belőle a vidámság, a kedvesség, a biztatás, csak a mérhetetlen fájdalom és szomorúság tükröződött benne. Hiába próbált mosolyogni, az arca engedelmeskedett ugyan, a szeme azonban nem, és a hangja sem csillingelt, ahogyan szokott.

– Lilly! – nyújtotta ölelésre a karját Steve. – Meglett ember vagyok, sokféle dolgot megéltem már, megtanultam a viselkedésformákat, de azt, hogy ilyenkor mit kell mondani, az eddigi életem hatvan éve alatt sem tudtam megtanulni. Egy „őszintén sajnálom” nem elég arra, hogy kifejezzem, amit érzek.

– Tudom, Steve, tudom. Nem is mondj semmit! – ölelte meg Lilly a férfit. – Elég, ha beszélgetsz velem egy kicsit.

– Menjünk be! – nyitotta ki Steve a kávézó ajtaját.

Régimódi helyiség, régimódi bútorokkal, azzal az igazi kávéházi hangulattal, amit az asszony annyira szeretett. Az Andalúzia Kávéház a 19. század vége felé, nagypolgárosodás időszaka alatt épült, s a csaknem másfél évszázad alatt meg is őrizte küllemében és belső világában is ezt a stílust. A kávéház közel volt a szerkesztőséghez, a magazin munkatársai, szerették ott múlatni az időt, beszélgetni, törzsvendégnek számítottak.

– Mehettünk volna máshová is, ha nem akarsz a fél szerkesztőséggel találkozni. Tudhattam volna, hogy itt van a társaság fele – nézett körbe Steve.

– Nem baj, előbb-utóbb úgyis találkoznom kell mindenkivel – legyintett Lilly, közben kibújt a kabátjából.

Alig ültek le máris többen odamentek hozzájuk. Egy ölelés Lillynek, néhány kedves szó, és máris visszahúzódtak, nem akarták zavarni az asszonyt és a főszerkesztőt. Lilly méltányolta a tapintatosságukat. Még Steve is meglepődött azon, hogy nem tolakodtak, nem rohanták le Lillyt a kérdéseikkel. Mert azt nagyon jól tudta az asszony is és a főszerkesztő is, hogy még mindig beszédtéma az a bizonyos baleset, Burt és Rob halála. Lassan pedig már két hónapja is elmúlt, hogy bekövetkezett a szomorú esemény.

– No, mit szeretnél inni? – nyitotta ki az itallapot Steve, amikor az utolsó munkatársuk is visszament az asztalához.

– Egy fűszeres vanilia-narancs teát kérek. Jó forrón. Hideg van kint – mutatta meg Lilly kedvenc italát Stevenek.

– Ez jó? – kérdezte amaz kíváncsian. – Még sosem ittam ilyesmit.

– Kóstold meg! Nem fogsz csalódni benne! És legalább nem mérgezed a szervezeted egy újabb dupla koffeines kávéval.

– Jó – egyezett bele gyorsan a férfi. – Egyébként, most jön a szokásos kérdés, ami részemről nem költői, hanem őszinte választ várok rá: hogy vagy?

– Nehéz rá válaszolni, Steve. Voltam már jobban is – Lilly a teát kavargatta, Steve pedig mindent tudóan bólogatott és várt. Az asszony folytatta:

– Fáj, nagyon fáj. Ott legbelül valami, ami megfoghatatlan, csak azt érzed, hogy szorít, nyom, mar. Aztán üresség tör rád, valaminek a hiánya, olyan, mint egy fekete lyuk, amelyre, ha nem figyelsz, beszív, magával ránt a mélybe, ahol nincs más csak a szomorúság, a bánat, és nincs visszaút sem, mert olyan mélységes, olyan kietlen, hogy nem találod a visszavezető utat. Csak állsz, toporogsz, aztán feladod, mert nincs erőd semmihez. Néha ezt érzem, máskor pedig azt, hogy van elég erőm, tovább tudok menni, nekem élnem kell, mert még ott van a másik gyermekem, és tudom, hogy Burt is, Rob is azt szeretné, ha képes lennék tovább menni. Egyszer harmatgyengének érzem magam még ahhoz is, hogy levegőt vegyek, máskor elég erősnek ahhoz, hogy megbirkózzam az előttem álló feladatokkal. Hát így érzem magam… − fejezte be Lilly.

– Megint csak közhelyeket tudnék mondani, inkább nem teszem. Azt mondd meg, miben tudok neked segíteni? – nézett rá Steve komolyan. Lilly tudta, Steve csak akkor ajánlja fel a segítségét valakinek, ha tud is érte tenni. Nem szokott üres frázisokat, szólamokat puffogtatni. Ilyen téren Steve nagyon komoly ember volt.

– Köszönöm, Steve, nagyon kedves vagy. Csak annyit kérek, hogy légy hozzám türelmes. Lehet, hogy már holnap bemegyek dolgozni, de az is lehet, hogy csak két hét múlva. Most olyasmivel találtam magam szembe, amivel nehezen tudok megbirkózni. Ez most nem a munkám, ahol elég az empátia, meghallgatom, belepusztulok néhány napra, aztán újabb pár nap múlva már tovább is tudok lépni. Ez itt most más, az életem az, ami alapjaiban megrengett. Össze kell szednem magam, látnom kell az irányt, merre is induljak, hol a helyem, hogyan bírom egyedül, hogyan tudok segíteni a lányomnak, hogy ő is el tudja viselni.

– Lilly, te erős nő vagy. Ezzel is megtanulsz élni, fel tudsz állni, s lesz elég erőd tovább menni. Az élet ilyen, menni kell tovább. Tudom, hogy nem könnyű – Steve kedvesen megpaskolta Lilly kezét. – Melletted vagyunk mindannyian.

– Köszönöm, Steve.