Akadálypálya

2015.10.04 18:05

Az első akadálypályával akkor találkoztál, amikor felemelted a pelenkás popódat a földről és léptél néhányat. Hol az asztal, hol a fotel, hol a küszöb állta utadat. Talán a küszöb volt a legnehezebb. A saját első lépéseimre nem igazán emlékszem, de a gyerekeim első lépései mély nyomot hagytak bennem. Elsőre egyik sem tudta átlépni a küszöböt. Előbb átesett rajta, majd rájött, hogy megússza az esést, ha négykézlábra ereszkedve átmászik fölötte, aztán rálépett, majd végül elegánsan átlépte.

Azóta már nem csupán a szoba jelenti az akadálypályát. No, itt sem a kalandparkokra gondolok, mert azokat leginkább mi magunk választjuk, s éppen azért, hogy a másfajta pályáról egy kicsit kilépjünk, eltávolodjunk, mást csináljunk, máshogyan és máskor. Mert, ha alaposan végiggondoljuk, akkor a legnagyobb akadálypálya nem más, mint a saját életünk.

Olykor akadnak fizikális akadályok is, amelyeken át kell kelni… Például, amikor éjszaka a sötétben akarsz kijutni a hűtőig, s közben van egy asztal, ami a combod közepén okoz kék foltot, a fotel lába a lábkisujj körmödet veri tropára, és akkor még nem is említettem a gyerek által széthagyott lego-darabkákat, vagy a konyha közepén, mélyen hortyogó kutyust. No, ezek a fizikai akadályok, lakásbeli „műtárgyak”, de közel sem olyanok, mint egy eléd tornyosuló, félig kész híd…

Szóval az igazi akadályok nem ezek. A baj az, hogy az akadályokat, az úttorlaszokat, elterelő akármiket hajlamosak vagyunk mindig kívül keresni. Ha nem egy tárgy a hibás, akkor biztosan egy másik személy, aki nem akarja, hogy nekünk valami sikerüljön, aki ezt-azt gördít az utunkba, aki eltérít, mert ezt vagy azt mond, javasol, kér, kíván, igényel, netalán parancsol. Ha hajlamos vagy arra, hogy önigazolásokat keresel és különben is, milyen remek dolog mást és másokat hibáztatni, akkor bajban vagy. És meg kell, hogy mondjam neked, nem tudok rajtad segíteni, mert te sem akarsz magadon segíteni, sőt talán fel sem ismered, hogy beszélgetni kellene valakivel. Uram bocsá’! Esetleg szóba kellene állni saját magaddal.

Ha ez megvan, utána jöhet az akadályok szemrevételezése. Mit csináltam? Miért úgy? Miért nem másképpen? Volt-e lehetőségem máshogyan tenni? Ha igen, miért nem tettem? – Na, és el is érkeztünk a legfontosabb dologhoz: volt lehetőség másképpen tenni, mégsem tettem… Mert úgy reagáltam egy dologra, ahogyan azt már korábban is tettem.

No, itt a legnagyobb baj: ha mindig is azt teszed, amit eddig is tettél, mindig is azt kapod, amit eddig is kaptál. Vagyis, hiába találkoztál akadályokkal, ha nem haladtál előre, az azért volt, mert megoldásnak ugyanazt választottad, amit eddig is. Nem tanultál semmit.

A tudósok, az emberi elme kutatói arra következtetésre jutottak, hogy ez emberek nehezen tanulnak saját kárukból, saját helyzetükből is, nemhogy a máséból. Pedig mindenki ismeri a mondást, hogy „az okos ember a más kárán tanul”.

Nem vagyunk buták, csak talán nem vagyunk eléggé figyelmesek. Nem figyelünk arra, hogy hogyan változnak körülöttünk a körülmények, nem ismerjük fel, hogy ami jó volt egy helyzetre 10 éve, az most erre – bár kísértetiesen hasonlít arra a régire – már nem jó. És nekünk, magunknak sem jó már az a megoldás.

A folyamat tanulható. Nézzük meg, hogyan reagálnak mások a különböző helyzetekre. Nekik vajon mi jut eszükbe: „elveszítettem valamit vagy egy új lehetőséghez jutottam?”. A válasz pedig attól függ, hogy egy betanult, megszokott módszerrel reagálunk erre a helyzetre, vagy meglátjuk benne azt a modellt, amely előre visz.

Vannak akadálypályák, amelyeket azért építenek nekünk mások, hogy szórakozzunk. S vannak olyan akadálypályák, amelyeket mi építünk saját magunknak…

S ezeket mindig nehezebb teljesíteni.