Amikor elfogynak a könnyek

2015.08.14 06:40

„Sírj, ha szomorú vagy. Ha nincs több könny, az élet majd megy tovább.” /Jet Li - Félelem nélkül c. film/

Sírás. Szélsőséges érzelmi állapot. Némelyek azt mondják a gyengeség jele, mások azt mondják, jó tesz. Van úgy, hogy segít, és valóban megkönnyebbülsz, van úgy, hogy még mélyebbre visz és tovább zokogsz, van úgy, hogy felszabadulsz tőle, van úgy, hogy gúzsba köt. Mindenki másképpen teszi, mindenkinek másképpen jó, másképpen rossz. A tudósok szerint – bár néhány válasszal még adósok – mindenkinek jó, mert megnyugtat, könnyebbé teszi a testet-lelket. Azt persze még a mai napig sem tudják, miért sírnak többet a nők. Ez is egy genetikai kód, mint sok másik, amely csakis ránk jellemző. Nem baj, jó ez nekünk így!  

Én is azt gondolom, a sírás felszabadít, s hogy minden embernek szüksége van rá, hiszen a sírás az egyik legkifejezőbb érzelmi eszköze az örömnek, haragnak, dühnek. S nem csupán a nők privilégiuma. Én nem tartom a gyengeség jelének, ha egy férfi sír. Sokkal inkább tartom emberi tulajdonságnak, erőnek, bátorságnak, ha egy férfi is fel meri vállalni az érzéseit.

A sírás olykor fegyver. Él vele a gyerek, s élünk vele mi, nők. A szülők nem szeretik, ha a gyerek bőg, és a férfiak is nehezen viselik, ha a nő sír. Persze, kivételek mindig vannak és lesznek is. Most tegyük félre ezt az opciót, hiszen regényt lehetne róla írni, nem csak egy aprócska blogbejegyzést.

De mi van akkor, ha elfogynak a könnyek? Milyen érzelmi állapot az, amikor már sírni sem tudsz? Azt tapasztaltam, hogy az örömkönnyek sohasem fogynak el. Újra teremtődnek mindig, s a könnyek mögött ott van a mosoly, az öröm, a meghatódottság jóleső érzése. Az örömkönny kicsordul a szemedből, lefolyik az arcodon kicsiny csíkot hagyva ott, törölgeted, s újra jön, mindaddig, amíg fenn áll a helyezet és benned van az érzés, amely kiváltotta…

A bánat, a szomorúság könnyei azonban gyakran elapadnak, elfogynak. Napokig csak sírsz, s nem tudod eldönteni, hogy most a helyzet miatt sírsz, a másik miatt, a veszteség miatt, vagy csupán csak azért, hogy meggyászolj valamit, amit elmúlt, valakit, aki eltávozott, vagy megkönnyebbülj, felszabadulj, elengedj valamit. Aztán már nem jön több könny, csak ülsz, bámulsz magad elé, nézed a semmit… Már nem jönnek a könnyek, mert magad sem tudod, hogy mi miatt is sírtál. Sokszor megesik, hogy nem a másik miatt sírunk, magunkat sajnáljuk… Nem mindig vagyunk képesek ezt felismerni. Amikor elapad a könnyünk, akkor a végére értünk valaminek. Lassan kitisztul a fejünk, a gondolataink sem kavarognak már, az érzelmeink is lecsendesednek. Nos, ez az a helyzet, amikor döntéseket lehet hozni, amikor a fájdalom, az önsajnálat lecsendesül, s átadja a helyét a racionális világnak…

Innen lehet tovább menni.