.jpg?ph=8b00ed66c6)
Amikor meglegyint a Halál szele
Végre itt a nyár, s végre van elég időd, hogy meglátogasd a barátaidat, akiket régen láttál, akikkel régen beszéltél. Egy névnapi, születésnapi köszöntés rövid, az sosem elég arra, hogy mélyreható, világmegváltó beszélgetéseket folytassatok, mert az idő kevés, munka van, menni kell, mert rohan a világ…
Tervezed, hogy kikkel találkozol, hová mész, s már látod magad előtt a jó hangulatú vacsorát, a borozgatós beszélgetéseket, a nevetéseket… Aztán jön egy hír… Te pedig összezuhanva próbálod magadban értelmezni azt hírt. Meredten bámulod a képernyőt, tudsz olvasni, látsz, csak felfogni nem bírod… Elment egy barát. De hogy? És miért? És miért éppen most? És miért ilyen hamar? A kérdések ott zakatolnak a fejedben, de a sokktól ennél tovább nem jutsz.
Elment egy barát. Időtlen barátság volt ez 16 éves korunktól. Egy koliban laktunk, én a Fazekas jártam, másodikos voltam, amikor odakerült, ő elsős, a TÁG-ba járt. (debreceni gimnáziumok) 1977-et írtunk akkor…Közösen vészeltük át a gimnáziumi éveket. Időtlen barátság, annak hittük, mert sokszor sodort el a szél bennünket egymástól, de mindig visszataláltunk, s ott folytattuk, ahol egy évvel, kettővel, olykor többel azelőtt abbahagytuk. Az élet viharai nem kíméltek bennünket, de tudtuk, hogy valahol ott van a másik, gondol ránk, velünk van.
A szomorúság nem elég jó kifejezés arra, amit most érzek. A mindenség omlott össze bennem, valami elszakadt, megszakadt, üresen tátongó mélység van a helyén, a mélységben pedig valami az élet rövidségét bizonyító mérhetetlen fájdalom és bánat… Sápatagon ülök a gép előtt, nehéz szavakba önteni, amit érzek…
Két szó között sírdogálok egy kicsit, elvesztettem egy barátot, és az érzés, a gondolat, a tudat, hogy nincs, nem lesz többé, nagyon fáj. Ott motoszkál a fejemben: az én korosztályom, alig múlt 60 éves, ennek nem így kell lennie!
Pörölhetnék a Kaszással, de vele nem lehet, pörölhetnék Istennel is, de vele sem lehet, így csak maradnak a gondolatok a fejemben, az elmúlásról, az emberi élet rövidségéről, a veszteségről és az itt maradottak fájdalmáról és az emlékeimről, amelyek hozzá kötnek. Emlékek a közös vacsorákról, az éjszakába nyúló beszélgetésekről, a konyári nyári reggelekről, a barackszedésről, a közös könyvírásról és még megannyi közös szomorú és vidám percről… Emlékek.
Isten veled Erdőháti Zsóka!