.jpg?ph=8b00ed66c6)
Angyalszárnyakon
Csak ezt az egy szót írtam le reggel két korty kávé között, másra már nem volt időm. Mennem kellett. A parkon sétáltam keresztül, ahogyan minden reggel, s ez az egy szó kattogott a fejemben. Egy pillanatra talán kizökkentem, mert kora reggel szembetalálkoztam egy apukával, aki egy szál pólóban kísérte óvodába a kislányát. Nevethetnékem támadt a gondolattól, mert amint megláttam őket az jutott eszembe, hogy a „pacuha apuka a kis pacuha lánykáját” kíséri az oviba. A lánykán leggings volt, rózsaszín szoknya, az a hagymaféle, derekán virágok lettek volna, de most a csípőjén lógtak. Kis dzsekijét lazán kigombolva hagyta, s ezerrel magyarázott valamit az apukájának. Pacuhák voltak, de édesek, vidámak, szeretnivalók… Angyalfélék.
Még bámultam volna őket egy ideig, ám befordultak a sarkon, ott volt az ovi. Így hát újra ott volt a gondolat. Angyalszárnyakon. Láttam egy filmet a minap, késő este volt már. Harcos, sőt inkább gyilkos angyalokról szólt. Mivé lesz a világ, ha már nem hihetünk a fehér, pihe-puha szárnyakon repdeső, embereket óvó angyalokban? Mindegy miről szólnak a filmek, a lényeg úgyis az, amit hiszünk. Én például imádom az apró szárnyakkal repkedő, amolyan vásott kölök kinézetű angyalkákat, még akkor is, ha éles kis nyilaikkal itt-ott fájdalmat okoznak valakinek. Lásd az elmés reklámokat vagy a szíven talált szerelmeseket…
Hogy mi a valóság? Hit kérdése, mint a többi dolog is. Én hiszek az angyalokban, s nem csupán az égiekben… Mindig is léteztek angyalok égen és földön. Az a baj velünk, emberekkel, hogy nincs elég hitünk, mert sem az égi angyalokban nem hiszünk eléggé, sem a földiekben. Különösen a földiekben nem… Pedig itt vannak körülöttünk, velünk, tőlünk, s nekünk azok, akik. Amikor mosolyogni látunk valakit, akkor kérdően nézünk rá: miért mosolyog? Pedig az lenne a természetes, s mennyivel több boldog ember lenne a földön, ha mindenki legalább egy nap egyszer mosolyogna! Ó, és ha nevet valaki, az még rosszabb. Ugyan mit nevet és mi oka van nevetni? Vagy éppen rajtam köszörüli a nyelvét, kinevet? Mennyi gyanakvó és irigy ember él közöttünk, holott az ok nyilvánvaló: vannak emberek, akik jól érzik magukat a bőrükben, vidámságot hoznak, derűt, csillogó szemeket, nevetgélő embereket, egy kis nyugalmat, egy kis másságot ebben az elszürkült világban. Írtam már, nekem inkább erről szól a szürke ötven árnyalata, semmint arról a regényről…
Azt írtam reggel, hogy kicsit tépett még ugyan, de visszaszereztem a szárnyaimat. Igen! Sok dolog történt. És lassan-lassan visszatérnek a derűs napok, tudok mosolyogni, vidám lenni, s olykor-olykor már azok az apró kis csillagok is megjelennek a szemem sarkában. Egyszer csak majd teljes pompájában teljes lesz a képzeletbeli szárnyam, s a szemem is olyan lesz, mint a fénylő Sarkcsillag az égen…
Addig pedig én is örömmel veszem, ha a fehér szárnyak csöndes surrogását hallom magam körül…