.jpg?ph=8b00ed66c6)
Az én keresztem, a te kereszted...
Nagyon sokat gondolkodtam, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, vagy hagyjam máskorra. Azt gondoltam aztán, most van itt az ideje.
Sokfélék vagyunk, hála a jó égnek vagy akárkinek. Néha megszólunk másokat, néha irigykedünk másokra, ha látjuk, hogy ezt-azt megtehet, jobb autóval jár, szebb házban lakik, szebben öltözködik. De jó neki! – mondjuk és eszünkbe sem jut, hogy neki is lehet baja, ő is cipelhet terhet a hátán, ami nincs ráírva, amit nem vetít ki, nem hordoz, nem mutat, és nem mond. Aztán a legváratlanabb helyzetekben szembesülünk azzal, amit nem láthatunk, amit nem tudhatunk, és akkor valami megmozdul bennünk…
Sok esetben a külső nem hordoz mást, csak a jólétet. Aztán történik valami kis apróság, ami az egész addigi gondolatvilágodat, érzésedet megváltoztatja… Budapest utcáin számtalanszor találkozom ezzel a jelenséggel. Csak azt látod, hogy kiszáll egy jókora luxusautóból egy nagyon csinos és jól öltözött hölgy. Határozottan felnyitja a kocsi hátulját, kiveszi a rokkant kocsit, kinyitja, nagy gondossággal rögzíti, lassan a kocsi hátsó ajtajához sétál, és kiveszi belőle a kislányát, aki épp csak él, mozgásában korlátozott, csak egy aprócska mosoly a szája szegletében és a ragyogó szemei árulkodnak arról, hogy nagyon örül annak, hogy a szabadba juthat. A szőke hölgy magához öleli, óvatosan beülteti a kocsiba, beszíjazza, nagy-nagy szeretettel anyai csókot nyom a homlokára és lassan eltolja a park felé, ahol virágok nyílnak, zöldellnek a fák és még a madarak hangját is lehet hallani… Nagy boldogság!
A világ másik végén, egy teraszon üldögélve, kávét kortyolgatva láttam meg a hölgyet. Elegáns fekete, de finom anyagú ruhában, amely dúsan volt díszítve, gyöngyökkel, strasszokkal, egyik kezében egy Louis Vuitton táska, s a számtalan arany karkötő és gyűrű mellett másik kezében egy fényképezőgép. Épp csak az arca látszik ki a kendő alól, amit viselnie kell, a ruha fedi a teljes testét. Egy arab nő, egy gazdag arab felesége, aki a plaza teraszáról készített képeket az eilati nyüzsgő tengerpartról. Mosolyogva nézte a sok „alig ruhás” embert, élvezte a vidámságukat, nevetésüket, a felszűrődő strandbuli hangulatát. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy egy tolószékes fiatal lány mellett áll, és élénken magyaráz neki valamit. Kiderült, éppen azt tárgyalták, hogyan és milyen szögből készüljön a fotó a lányról, aki félig béna kezével próbálta mutogatni, mit is szeretne… Hogy látszódjon mögötte a tenger, a szörfösök és a sok hajó… Aztán anyuka állt és sűrűn kattogtatta a márkás fotóapparátot, a lány pedig vidáman nevetett, hosszú haját néha hátra billentve pózolt, amennyire a tolószéke engedte. Önfeledten nevetett, sérült kezével integetett, hogy még szeretne fotókat. S az anya vele nevetett. Kicsit távolabbról figyelte őket a férj, az apa, aki velük együtt élvezte a fotózást, a vidám beszélgetést… Aztán szépen, lassan odament, megfogta a kerekesszék hátulját, megsimogatta a mosolygó lány haját, és eltűntek a pláza teraszának ajtaja mögött.
Mint minden ünnep táján, húsvétkor is megmozdul a világ. Ahány féle nép, annyiféleképpen ünneplik azt az ünnepet. Mi Jézus feltámadását, a zsidók Mózes kivonulását, ki imával, ki ünnepi ételekkel, ki kölnivel, ki festett tojásokkal, ki ajándékok elrejtésével, de mindenki a családdal, szeretteivel tölti az ünnepet.
Sokszor egy kicsit tovább gondolom ezeket a szeretettel teli ünnepeket… Azt látom, hogy bárhol is legyek a világon, a szeretet és az elfogadás a legfontosabb dolog, ami meghatározza az emberek életét. Különbözőek vagyunk és mégsem. És valóban mindenkinek megvan a maga keresztje…
Jézus is vitte az övét… Talán nekünk is meg kell tanulnunk vinni a sajátunkat