Bevésődés

2014.12.06 17:02

Mindig eszembe jut tizenéves korom legszebb időszaka, amikor a szerelmes lelkesedéstől fűtve szívet véstünk egy százéves tölgy törzsébe, hírül adva országnak-világnak, hogy E+J szerelmesek egymásba. Akkor nem jutott eszembe az sem, hogy „szegény fa”, meg az sem, hogy „kinek, mi köze hozzá?”, no meg az sem, hogy ez bizony még nem a „holtomiglan-holtodiglan”. És az sem, hogy a bevésődés bizony mást is jelenthet, nem csupán egy fába karcolt rovátkát.

Ma, ha ilyet látok, két dolog jut eszembe, az egyik ugyanaz a rózsaszín világ, amely engem is körülvett akkor: a szerelem édesen bódító, ám félelmetes vakságot okozó időszaka. A szárnyalás, a föld fölötti lebegés, a fiú, aki olyan volt nekem, mint a Nap, hiszen körötte keringett minden gondolatom. A másik dolog viszont az, hogy „szedtevette kölke megtanulhatta volna már, hogy védjük a természetet!” – Persze, ez már olyan felnőtt dolog, mintha kinőttem volna a „lila ködös” világból.

A bevésődésről, mint szóról pedig ma már egészen más dolgok tolulnak az agyamba: amolyan pszichológiai és egyéb megfogalmazások, ám ezekkel most mélyebben nem foglalkoznék. Unalmasak lehetnek.

Térjünk vissza inkább kicsit az öreg tölgyhöz, mert a bevésődés folyamata valahol ott kezdődik el, nem csupán a fában, a szívünkben-lelkünkben is… Nagyon sok mindennel és mindenkivel találkozunk életünk során. A dolgok változnak körülöttünk, s talán nem hagynak olyan mély nyomokat, rovátkákat, réseket, mint azok az emberek, akik az életünk során jönnek-mennek mellettünk, vagy éppen haladnak velünk egy darabig az utunkon. Közülük sok olyan valaki van az életünkben, aki hagy bennünk valamilyen nyomot, valami olyasmit, mint mi annak idején abban a bizonyos öreg tölgyben.

Az emberben is ott maradnak a rovátkák, a rések, néha feneketlennek tűnő, sötét lyukak, akad olyan ember, aki épp csak megkarcolja a szíved, felületi sérülést okoz, ám akadnak olyanok is jócskán, akik igen mély és sokáig fájó, nedvedző, vérző rovátkákat, mély barázdákat hagynak benned. Az ember szíve-lelke szinte ugyanúgy működik, mint a tölgyfa kérge: a bevésődéshez olykor egy pillanat is elég, a gyógyuláshoz viszont néha hosszú évek kellenek..

A szíved hamarabb meggyógyul, mint a lelked. A szíven keletkezett rések gyorsan összeforrnak, a szerv ép lesz újra, de a rovátkák nyoma a lelked legeldugottabb zugában is ott marad. A lelked nehezen gyógyul, sokszor sajog még, nehezen felejt, mert a szép emlékeket őrzi, s nehezen lép tovább, mert fél az újabb rovátkától…

Aztán mégis megtörténik. Jön egy új pillanat, egy új bevésődés, előbb csak egy kis karcolat, egy kis felületi sérülés, majd egyre mélyebb rovátka, míg végül barázda lesz belőle…

És kezdődik minden elölről, mert az élet ilyen…