.jpg?ph=8b00ed66c6)
Cím nélkül
A pokol bugyrai, vörösen izzó világ, páni félelemmel fűszerezve, borzalmakkal szegélyezve, zombikkal, holt lelkekkel, bűnös lelkekkel tömve… Valahogyan így képzeljük el az alvilágot, a poklot. Ha mégsem ez jelenik meg a képzeletünkben, akkor nézzünk valami pokoli horrort, vagy olvassunk Dantét… Bár azt gondolom, mindenki elméjében van valami az alvilágról, a pokolról, arról a helyről, ahonnan soha nem jönnek vissza a lelkek, elenyésznek a pokol tüzében…
Nos, ilyen képekkel felébredni, nem gondolnám, hogy nagyon derűsen és vidáman indul a napod. A másé sem… Hogy aztán hogyan kerülsz a vadvirágos rétre, s hogyan ragyog feletted a nyári nap − nos, erre sem tudok választ adni… De azt legalább tudom, hogy az utolsó kép, még ha villanásnyi is, kioltja az előző rosszat még akkor is, ha az hosszabbnak tűnt. A rossz egyébként is mindig hosszabbnak tűnik, nehezen telik, nyomaszt, fáraszt… A vidám, mosolygós, élettel teli viszont hamar elrepül.
Azt tudtad, hogy azok a képek, amelyeket magunk előtt látunk, bennünk vannak, előjönnek valahonnan, mind-mind befolyásolják azt, hogyan is viselkedünk a hétköznapokon? Az első képek után mogorva vagy, félelemmel teli, és akaratodon kívül is olykor undok vagy másokkal. Pedig ők aztán nem tehetnek arról, hogy neked, mi jár a fejedben… A másik kép után kedves vagy, mosolygós, olyan, hogy még a Nap is örül neked, s a ragyogásod ragadós… Öröm rád nézni… Az érzéseid, a gondolataid rád vannak írva, és sugárzol. Csupán ennyi kell egy vidám naphoz.
Vannak azonban olyan emberek, akik viszont „pókerarccal” élik végig mindezeket a helyzeteket, sőt ennél rosszabbakat is, vagy a jobbakat is. Pókerarc – érzelemmentes, nekem hideg és fanyar. A szemébe nézel, s nem látsz semmit, csak ürességet, kong… Nos, ettől aztán mentsen meg minket akárki, mondjuk, a királyfi fehér lovon, de meg kell, hogy mondjam, ennél még a sárkány is jobb, mert tüzet okád, így legalább tudod, hogy érez valamit…
A hétköznapokon mi is próbálunk úrrá lenni az érzéseinken. Néha sikerül, néha nem. Néha tudunk viselkedni, viselni a ránk mért dolgokat, máskor nem. Pont ettől vagyunk emberek. Ez így is lenne jól, de vannak olyan helyzetek, amikor kell egy kis udvariasság, egy kis jó modor, egy kis figyelmesség, éppen annyi, amennyi a másik ember komfortérzetéhez elég… Egy telefon, egy félmondatos levél, egy kedves szó, figyelmes hallgatás, néha elég a szemed villanása…
Megint idealista vagyok vagy mérhetetlenül romantikus, vagy csak szimplán egy hétköznapi ember, aki azt szeretné, hogy a hétköznapiságon túl is legyen valami, valami emberi… A másikért, magunkért…