.jpg?ph=8b00ed66c6)
Ébredés...
A ház ablakán beragyogott a reggeli nap. A Szél óvatosan félrelibbentette a függönyt, a Nappal együtt bekukucskáltak a kis ablakon, de nem láttak semmit. A boszorka már nem volt a szobában. Valahol kint bóklászott a kertben, hajlott háttal görnyedt görbebotjára, így próbálta szedegetni a gyomot a féltve őrzött gyógynövényei közül. Fekete, szálkás szőrű, világronda macskája ott lebzselt körülötte. Hol nyávogott, hol dörgölődött, hol földhöz vágta magát, a banya nem foglalkozott vele. Szedte a gazt és egy szót sem szólt. Igazi boszorkának nézett ki.
A faluszéli kis viskót kerülték az emberek. Még a gyerekeket sem engedték arra, mert féltek a különös asszonytól, akit nagyon öregnek véltek, s aki jóformán egész nap gazt szedett, éjjel viszont furcsa hangokat hallottak a ház felől az arra merészkedők. Persze kíváncsiak voltak, mit csinálhat a banya éjnek évadján.
A banya, ahogyan ők hívták, éjjel növényeket zúzott, elixíreket, kenőcsöket, pakolásokat, teákat készített. Gyógynövényei egy hosszú asztalon száradtak a ház másik oldalán, ahol nem látták a kíváncsi szemek. Nem tudta senki, hogy az asszony hetente egyszer elment a közeli városba a piacra, ahol eladta a készítményeit, élelmet vett és hazajött. Soha senki nem látta elmenni, soha senki nem vette észre, hogy nincs otthon. Fura volt, ezért féltek tőle a helybeliek. És persze kíváncsiak is voltak, ki az az asszony, miféle szerzet, és miért él magányosan abban a faluszéli viskóban. Könnyű volt ráragasztani a boszorkány jelzőt.
Az asszony pedig nem volt sem öreg, sem boszorka. Egy nő volt, aki súlyos betegséggel, kínnal a lelkében elmenekült a városból. A lelki kín megnyomorította a testét, a fájdalom pedig az idő múlásával sem enyhült. Meg akart halni, de a fentiek nem engedték. Elveszített mindent, amit ember veszíthet a Földön, s amikor az életét akarta adni, akkor az Istenek másképpen döntöttek. Maradt a nyomorúságos élet, szenvedéssel, nélkülözéssel…
Sokak számára készített gyógynövényekből elixíreket. Sokan keresték is a városi piacon, senki nem gondolta róla, hogy banya lenne. Egyszerűen füves asszonynak hívták. Egyik alkalommal, amint kora reggel éppen kipakolta áruját, megjelent az asztalánál egy szakállas férfi, kalapját mélyen a szemébe húzta. Elmondta, hogy nem tud aludni, arra kérne valamit. Az asszony egy kis papírzacskóba csomagolt teakeveréket adott neki, elmondta, mit tegyen. A férfi kifizette a teát és elment. Aztán hetente megjelent a piacon. Néha időzött egy kicsit, máskor gyorsan elment. Valójában viszont hosszú percekig nézte az asszonyt a távolból. Ismerősnek tűnt, de nem volt biztos a dolgában. A hangja, a szeme… Valahogy nem volt összhangban a külsejével. A hangja kedves volt, a szemeiben pedig valami furcsa, szomorú fény ült. Aki a szemébe nézett, az tudni akarta mi van abban a szempárban, miért olyan szomorú, mégis fényes, csillogó, magával ragadó…
Egyre többen jártak hozzá, egyre többen keresték a termékeit, az egyszerű kis zacskóba csomagolt gyógynövényeket, az olcsó tégelyekbe rakott kenőcsöket. A férfi is rendszeresen járt arra, néha csak azért, hogy lássa azokat a szemeket… Az asszony a nélkülözést lassan, de biztosan maga mögött hagyta. Teli kosarakkal ment haza… A falubeliek egyszer csak azt látták, hogy mesterek dolgoznak a régi viskón, takaros kis házat varázsolva abból. Az asszony úgy gondolta, ha már az Istenek nem hagyták elmenni, akkor élni fog, élni és teremteni…
A ház szépült, a kert egyre rendezettebb lett, virágok tarkállottak benne, szépen sarjadt a fű. Kerti pad került a hatalmas fa alá, muskátlik az ablakokba. Még több lett a kíváncsi szem, de már nem bujkáltak, nyíltan jöttek. A görbebot is eltűnt, ha még nem is teljesen egyenes derékkal, de már bot nélkül járt az asszony. Fekete ruhái világosodtak, s valahogyan más lett, mintha napról napra fiatalodott volna. Látszott karcsú alakja, arcának szép íve, csillogó barna haját hátul összefogva viselte, hogy ne zavarják a szemébe hulló rakoncátlan tincsek. Ahogyan alakult a ház, az asszony is változott. Hetente járt a piacra továbbra is, a kofák is meglepetten vették tudomásul a változást… A férfi már nem járt, de a távolból figyelt, látta, mi történik, és boldog volt…
Látta magához térni a nőt, látta újra élni, és ez neki elég volt. Majd megszakadt a szíve, amikor először meglátta a piacon. Tudta ki ő. Azt a mosolygó, igéző szemet, soha nem lehet elfelejteni… Emlékezett az élettel, vidámsággal teli szemekre, s látta azt a mindent beborító szürkeséget is, a fájdalmat, a veszteséget, a lemondást…
Most itt van előtte… Látta, amint kezd visszatérni belé az élet, amint magához tér súlyos apátiájából, ahogyan lassan újra kivirul… Annak idején ő nem tudott segíteni, de most boldog volt, hogy az asszony újra magára talált. Vajon visszatér a régi életéhez? – ez a kérdés foglalkoztatta…
Egyik alkalommal, amikor ismét kint volt a piacon, elment az asszony standjához, egy fiatal lánykát talált ott. Bátortalanul kérdezte meg, hol az asszony, aki ott szokott árulni… Mire választ kapott volna, megjelent egy jól öltözött, csinos karcsú nő…
− Itt vagyok, Apa! Köszönöm, hogy velem voltál…