Éjjeli árnyak

2015.11.02 07:11

Megint jöttek.  Ellepték az éjszakát. Félelmet hoztak, verejtékezést, vidám hangulatot, nyugodt alvást.

Töklápmások jöttek velem szemben. Sorban, vidáman, lobogott bennük a gyertya lángja. Elvonultak mellettem, én pedig csak álltam hosszú, fehér ruhámban, mint egy szellem és néztem őket. Vajon miért is vonulnak libasorban? Aztán maszkos fiatalok lepték el körülöttem a teret. Vidámak voltak, duhajok, s félelmetes jelmezeiket csapongó kacagásuk oldotta fel. Elhaladtak mellettem. Nevetve néztem utánuk, s nem vettem észre, hogy a környezet megváltozott. Eltűntek a töklápmások, eltűntek a fények, eltűntek a fiatalok, a sivár sötétség maradt utánuk. Álltam a sötétség közepén. Elveszítettem a tér és idő érzékemet… Most hol vagyok? Miért állok itt? Hideg verejték kúszott végig a testemen… Akkor megláttam őt. A hideg veríték patakokban ömlött rólam, ruhám vizesen lógott rajtam, a félelem szorította össze a szívemet… Megállt velem szemben. Szúrós szemével mintha a vesémbe látna, mintha pontosan tudná, mit érzek, mit gondolok.

Pontosan tudta.

Csak néztem, újra ás újra. Lassan visszanyertem az erőmet, a bátorságomat, a hideg veríték eltűnt… Álltam vele szemben, néztem a félelmetes kaszát a kezében, s én is pontosan tudtam, hogy mit gondol. Magamon éreztem a tekintetét, szinte láttam a kaján vigyort az arcán, mintha rám nevetett volna megint… Mint ahogyan már megtette… Majd libbent egyet hatalmas fekete csuklyája, és eltűnt a semmibe.

Újra fénybe borult minden. Láttam a kapuk fölött, az ablakokba, az ajtókhoz kirakott töklámpásokat, s hallottam a hangosan bulizó fiatalokat.

Mi volt ez? Végignéztem magamon. A fehér ruhám makulátlan volt. Sehol egy veríték csepp.

Aztán megint valami fura dolog történt. Egy piros motor került az utamba, s én hatéves gyerekként egy jókora bukósisakot szorongattam a kezemben. Apa biztatott, hogy vegyem fel, motorozni megyünk. Egy kétkerekű járgánnyal száguldozni? Mi lehet ennél jobb? Pedig csak alig ötvennel mentünk…

Újra egy fehér ruha. Csipkés. Sok-sok ünneplő ember, és egy férfi, aki kitűnik a sokaságból. Boldog mosoly az arcomon… Aztán virágok, csokrok, koszorúk, az elmúlás virágai. Fájdalom és könnyek között találtam magam megint azt utca forgatagában. Gyertyák mindenfelé. Óvatosan lépdelek közöttük, a fehér ruhám lángra kap, a lángok feketévé emésztik.

Feketeség vesz körül ismét… És várom a hideg verítéket, várom a szívem hangos, félelemmel teli dobbanását…

Más jön. Fehér fényből bontakozik ki, nem kell félelmet, inkább csodálkozást… Szárnyak? Angyal? Mit keres itt? Honnan jött? És miért?

Nem szólt egy szót sem, pedig vártam.

Csak intett, s a gondolataimra kapcsolódva küldött át az álom egy másik dimenziójába.