.jpg?ph=8b00ed66c6)
Hogyan mondjam el...
A kislány egy ideig tétován állt a kisfiú mellett. Egyszer csak hirtelen megfordult és fiú fülébe súgta: „Szeretlek”… Aztán a kislányok kacagós, pajkos mosolyával elszaladt. A szó, a kimondott szó viszont ott maradt…
Hosszú évek múlva is fiú fülébe csengett. A barátaival üldögélt a kényelmesen berendezett nappalijában, a gyönyörű karácsonyfájával. Sokan voltak körülötte, mégis magányos volt. Leült a kandalló melletti karosszékbe, s egy pillanatra átadta magát a gondolatainak. Elhalkult a zsivaj körülötte, nem érzékelt semmit. Gondolatban ott volt a téren, a nyár közepén azzal a kislánnyal. Talán négyévesek voltak. Az emlék csupán halvány foszlányokban maradt meg, de a szó, amit a kislány akkor kimondott, örökre bevésődött. Azóta se mondta neki senki, s ő sem mondta senkinek. „Mit jelent a szeretet? – tűnődött. − Nem az a fontos, hogy másnak mit jelent, hanem az, hogy nekem mit jelent.” – Hirtelen magához tért, körbe nézett a házban. Sok vendég, vidámak, fiatalok, de valahogy mégis olyan idegen az egész. „Elértem mindent, amit akartam, mégis olyan üresnek érzem ezt az egészet – fűzte a gondolatokat tovább. – Vajon neki milyen karácsonya van? Vajon férjhez ment és a gyerekeivel ünnepel? Vagy egyedül van ő is?”
Izgatott lett ezektől a kérdésektől. Jó lenne tudni róla, hol van, merre van, hogyan él? Ma már nem tehet semmit. Mit is tehetne? Talán meg kellene keresni azt a régi fényképet. Talán az édesanyjánál van… Ott sem volt már évek óta. Valami történt és eltávolodott a szüleitől, nem emlékezett rá, hogy mi. „Vagy semmi sem történt, csak egyszerűen nem mentem?” – újabb kérdés lógott a levegőben. Emlékek jutottak eszébe gyermekkora karácsonyairól, a vidám családi ünnepekről, a közös ebédekről, vacsorákról, a nevetéssel teli délutánokról…
A vendégek elmentek, a személyzet csöndben tett rendet, mert ő még mindig ott ült a kandalló melletti karosszékben. Lassan állt fel. A „jól van uram?” kérdésre csak biccentett, aztán hatalmas léptekkel a konyhába indult. Kávét készített, s miközben itta egyre inkább elhatalmasodott benne a gondolat, hogy mennie kell. Hová? Anyához, apához, a rokonokhoz…
Nagyon gyorsan zuhanyozott, öltözött, s már a kocsijában is volt. Senkinek nem vett semmit, de talán ez most nem is baj… Nem ez a fontos.
Esett a hó, de az utak tiszták voltak. Gyorsan kijutott a városból és a hegyek felé vette az útját. Egész úton azon gondolkodott, hogyan is mondja el a családjának, hogy szereti őket. Annyi mindent kellene mondani, megmagyarázni. Aztán eszébe jutott: minden, amit mondana nem ér fel azzal az egyetlen szóval, amit a fülébe suttogott a kislány. Talán elég lesz ennyit mondani…
A gyomra görcsbe rándult, amikor megállt a nagy ház előtt. Évek óta nem volt itthon, s most szebbnek találta a hóval borított házat, mint valaha. Karácsonyi díszbe öltöztették az egészet, fények villogtak rajta, girlandok lógtak az ajtó fölött. Bentről vidám zaj szűrődött ki. „Biztosan mindenki itt van, s én már nem hiányzom!” – futott át az agyán a gondolat. Ám még mielőtt a gondolatból tett lett volna, a bejárati ajtóban megjelent az apja. „Gyere be Fiam! Isten hozott itthon! – s szélesre tárta az ajtót, hogy a fiú beléphessen. A társaság örömzsivajjal fogadta. A fiú megállt azt édesanyja előtt, s most nem csak az idős asszonynak szöktek könnyek a szemébe… „Szeretlek anya!” – ölelte meg az idős nőt. Aztán az apjához fordult: „Szeretlek apa!” – férfias ölelés és könnyek kísérték a kimondott szavakat…
Kicsit később az ebédlőasztalnál ülve vette észre a lányt, aki kissé távolabb ült tőle. Ismerősnek tűnt, de szinte biztos volt benne, hogy sosem látta. Vagy talán mégis? A lány vörös, rakoncátlan fürtjei a vállára terültek, keretbe foglalva szabályos arcát. Van benne valami, ami vonzza a tekintetet. A fiú párszor ránézett, aztán bele is feledkezett… A lány szeme volt az, ami magával ragadta. Tudta, hogy ismeri ezt a zöld szempárt…
Az a pajkos szempár mosolyt csalt az arcára már négy évesen is…