.jpg?ph=8b00ed66c6)
Káprázat
Olyan szépen indult a reggel, sütött a nap, csiripeltek a madarak, langyos tavaszi szellő fújdogált, lebegtette a függönyt az ablakon. Kávéval a kezében lépett ki a terasz ajtón. Szemébe sütött a nap, nem bánta. Imádta ezeket a kicsit hűvöskés, de már napos, kora tavaszi reggeleket, amikor még álmosan húzta össze magán a köntöst, és néha zoknit is húzott csak azért, hogy a szabadban lehessen, a teraszon kávézhasson. Ez is egy ilyen reggel volt.
A kutya másodpercek alatt megérezte, hogy a gazdája kint van. Lábához telepedett. Amolyan szertartás féle volt ez, a két élőlény szeretetének szertartása. A kutya néha felemelte a fejét, gazdája lábához hajtotta, jelezve: „nem zavarlak, kávézz csak, de aztán simogass meg, hogy nekem is szebb legyen a napom”. A gazdi tudta ezt. Lassan kortyolgatta a kávét, aztán megölelgette a kutyát. A feltétlen szeretet...
Még pihent egy kicsit a karosszékben, a kutya a lábainál üldögélt. Aztán egyszer csak hirtelen felkapta a fejét. Talán látott valamit? Nem változott semmi. Legalább is nem érzékelte. De mégis! Furcsa delej kerítette hatalmába…
Egy virágzó mező közepén találta magát. Édes, bódító illatok töltötték meg a levegőt. Nagyszárnyú, színes pillangók repkedtek körös-körül. A mezőn keskeny út vezetett keresztül. A távolban fák magasodtak, nyújtózkodtak az égig, félig eltakarva a csipkézett tornyú kastélyt. Hosszú, kékes ruhájába bele-belekapott a könnyű nyári szél. Közelebb ért a kastélyhoz. Vitte a kíváncsisága. Miért van itt? És miért akarja látni azt a kastélyt? Mi vár ott rá? Szépség vagy rútság? Vidámság vagy szomorúság? Békesség, nyugalom vagy félelem? Egyik kérdésre sem volt válasz. A válasz ott volt már alig néhány száz méterre tőle. Közelebb érve egyre többet látott a kastélyból. Mesés látvány! Szinte biztos volt benne, hogy valami szépség, öröm, vidámság vár ott rá. S még talán be sem fejezte ezt a gondolatot, nyüzsgő embereket látott. Fehér kötényes személyzetet, akik serényen tettek-vettek a fehér színű, rózsaszín abroszokkal borított asztalok körül. Elegáns ruhás férfiak és nők jelentek meg, vidáman beszélgettek, nevetgéltek, pezsgős poharakat szorongattak. Csillogó ruhák, ékszerek, elegáns öltönyös urak. Mintha vártak volna valamire, valakire…
Nem vette észre, de ahogyan egyre közelebb ért a kastélyhoz, úgy változott a ruhája. Mire az emberek közelébe ért a halványkék, pihe könnyű pamut ruhája, hófehér csipke lett. A kelme lágyan követte karcsú testének vonalát. Aprócska, lapos cipője szépséges, gyöngyökkel díszített topánkává változott. Egy pillanatra Hamupipőke meséje villant fel az agyában, de épp csak egy villanásnyira. Mert hirtelen azt látta, hogy minden fej, minden szempár feléje fordult… Őt várták!
Ő csak ment előre, vitte a lába tovább, a körötte lévő emberek pedig utat nyitottak neki, amerre ment tisztelettel fordultak felé. Aztán meglátott egy férfit. Magas, tekintélyt parancsoló, őszülő halántékú férfi… A férfi a kezét nyújtotta felé… Őt várta! Ki vagyok én? – gondolta. Híres személy? Ismert ember? Valaki, aki számít, akinek fontos a szava, fontos a megjelenése, fontos a személyisége?
Aztán újabb gondolatvillanások: látta a szépséget, a romlást, a boldogságot, a gyarlóságot, a tiszteletet, a megvetést, az alázatot, a tisztességet, a becsületet, a bánatot, a kínt, a lemondást, a beletörődést, az álnokságot… azokban látta, akik ott voltak, akik körülvették, akik csodálták, tisztelték. Mi ez? Káprázat? Nem, „csak egy ember”. A szó legszorosabb és legnemesebb értelmében.
A káprázat elmúlt, eltűnt, a gondolat azonban maradt. Az ember! Örök talány, örök titok.
Vagy mégsem?