Képek 2.

2014.08.23 09:35

Olyan sötét volt az erdő, hogy az orráig sem látott. Nem tudta, hogyan került oda, miért, csak azt, hogy menekülnie kell. Páni félelem töltötte be a szívét, verejtékezett és rohant. Rohant előre, közben időnként hátranézett, nem követi-e valaki. Itt-ott felvillanó szempárokat látott, ettől még nagyobb félelem költözött a szívébe, s rohant tovább… Egy tisztásra érkezett. Körülvette az éjszaka mélységes csendje: a vadak elhallgattak, a madarak nem rikoltoztak, a bogarak nem zizegtek, még a tücskök sem ciripeltek. Hosszú, kék ruhájának maradványai lógtak rajta, az ágak széttépték. Csak állt a tisztás közepén, felnézett az égre… A tiszta égbolton ezernyi fényes csillag ragyogott. Aztán hirtelen sötét felhők lepték el az eget, s ő rohanni kezdett újra. Elveszítette az érzékeit, csak rohant, rohant… Egy kórházi ágyon ébredt, idegen emberek vették körül…

A lány eszeveszetten visított, földhöz verte magát, aztán felállt, mosolyogva, bájosan ment tovább. Nővére aggódva figyelte. Már többször előfordult, más is. A lány néha énekelt, vidáman bolyongott a parkban, szóba állt minden kisgyerekkel, megsimogatott minden kiskutyát… Máskor sírva ült be egy bokor alá, ahonnan nem tudták kimozdítani. A szülei aggódva figyelték. Jól szituált apa, menő állással, ismert család. Anya középiskolai tanár, a nagylány végzős az egyetemen. Okos és gyönyörű. A kisebbik lány lángvörös hajával, zöld szemével, különös viselkedésével hívta fel magára a figyelmet. Néha őrjöngve indult el a hegyen. A hegyi ösvény egy csodálatos szakadékhoz vezetett, amelyről látni lehetett az egész környéket. A család ilyenkor utána rohant, sosem tudták megmondani, milyen állapot következik. Féltek. Az orvosok nem találtak semmit. A lány egészséges, és „normális”. Akkor mégis miért vannak ezek a különös változásai: olykor mintha az ördög költözött volna beléje, máskor, mintha az angyalok vezetnék valamerre. Különös volt. Csakúgy, mint az az asszony, aki a városba költözött. Ő nem tett semmi kirívót, mégis mindenki figyelemmel kísérte, merre megy, mit csinál. Magára vonta a tekinteteket, tiszteletet, némelyekben félelmet keltett. Egyik nagyon kellemes tavaszi délutánon, amikor a vörös lány megint démonná változott, az asszony a parkban üldögélt. Nézte az embereket. Hosszú fekete ruhát, könnyű kardigánt és kalapot viselt, mint mindig. A lány üvöltve rohant végig a parkon, meg sem állt a közeli cukrászda teraszáig. Tört-zúzott, székeket borogatott, asztalokat lökött fel, s amikor a pincérek két oldalról megfogták, akkor éktelenül sikoltozni kezdett.

Az asszony látta, felállt a padról, átment a cukrászda teraszára. Nem szólt egyetlen szót sem, csak megállt a sikoltozó lány előtt, aki abban a pillanatban elnémult, félénk kis báránnyá szelídült. A pincérek elengedték. A nő leült, vele szemben a lány is. Az asszony süteményt, vizet rendelt. Köröttük az emberek síri csendben figyelték, mi történik. Az asszony halkan beszélni kezdett, a lány figyelt, aztán beszélt. Néha szemlesütve, néha csillogó szemekkel, teljesen normálisan… Közben megérkeztek a lány szülei és a nővére is. A sudár, karcsú, barna lány azonnal oda akart menni, hogy segítsen a húgának, nem tudott odamenni, valami erő nem hagyta… − Figyelem, szeretet, megértés – ez a három dolog segít – mondta az asszony, amikor elsétált a vörös lány elképedt szülei mellett… Később gyakran látták a fekete nőt és a vörös lányt együtt. Vidáman nevetgéltek, sétáltak, beszélgettek. A vörös lány időközben csodaszép nővé változott…

Megint a kórház fehér falai… Idegen emberek. Sérülések. Fájdalom. Mi ez? Szófoszlányok az éteren át. „Nem biztos, hogy túléli! Nagy volt az ütközés! Sok vért veszített!” Aztán valami csend, valami jótékony fény, amikor a tudat elszáll… Fehérség, fehérség… Egy ajtó, amely nem nyílik… Aztán újra szófoszlányok, homályos alakok, gyors, pattogó parancsok… Szúrás. „Hééé, ez fáj!” Valahol sírás, a rettegés hangjai… Megáll az idő. Nincs fehér fény, nincs fájdalom, nincsenek hangok… csak áll az idő.

Verejtékes ébredés. A nap sugarai az orromat piszkálják. „Ébresztő, hétalvó!” Bizonytalanul nyitom ki a szemem. Körbenézek: sem erdő, sem félelem, sem vörös hajú lány, sem fekete nő… És kórház sem, fehér fény sem… De jó, hogy reggel van!