Korlátok

2016.07.02 17:43

Tele van velük az életünk. Törvények, szabályok, rendeletek, mind-mind azok. Némelyik hasznos, szükséges, némelyik csak van, értelme viszont nem valami sok. Többnyire a társadalmi korlátok, a társadalmi együttélés szabályai határozzák meg az életünket. Akadnak íratlan szabályok is szép számmal, megszokások, családi hagyományok, elvárások, amelyeket mi viszünk tovább. Olykor magunk sem tudjuk, miért. Megszoktuk, így van jól, mert ez a szokás, így csináltuk mindig is.

S ha ez még nem lenne elég, akkor mi magunk is tudunk saját magunknak újabb korlátokat gyártani, kitalálni, igaznak hinni. Igaznak hinni – ezen van a hangsúly. Képesek vagyunk a hiedelmeinkkel betonfalat húzni saját magunk köré. Gúzsba kötni saját magunkat.

Hogy te nem szoktál? Ugyan, kérlek! Te sem vagy kivétel. Mindjárt azzal gyártasz magadnak egy korlátot, amikor reggel felkelsz, és meghallod az ablakon kopogó eső hangját, kijelented, hogy „ez egy vacak nap lesz”. Ezzel mindjárt létre is hoztál magadnak egy valóban vacak napot.

Ez csak egy aprócska példa, de ha alaposabban belegondolsz, számtalan ilyennel van tele az életed. És nem ilyen kis apróságokkal, hanem sokkal nagyobbakkal. Tudod, mindig az történik veled, amit igaznak hiszel. Ha azt gondolod, hogy bizonyos dolgokra nem vagy képes, akkor nem is leszel. Ha azt gondolod, bizonyos dolgokat nem vagy képes elérni, akkor nem is fogod.

Azt hiszem, nekünk, embereknek az egyik legnagyobb hibánk, hogy saját magunknak tudunk jókora korlátokat szabni. Nem olyan fényes, mint egy lépcsőkorlát, nem szép, nem íves, nem dúsan faragott és szépen kovácsolt, hanem inkább olyan betonos jellegű: vastag, tömör és nagyon kemény, szinte áthatolhatatlan –, mint a hited, amellyel létrehoztad.

Talán már sokadjára idézem Henry Ford elhíresült szavait, miszerint „Akár azt hiszed, hogy sikerülni fog, akár azt, hogy nem, igazad lesz” –, de úgy látszik, még mindig nem mondtam elégszer. Még mindig nem vettük a fáradságot, hogy alaposan megvizsgáljuk saját házunk táját.

Vajon, miben hiszek? S az, amiben hiszek, szolgája-e az érdekeimet, vagy éppen szembe megyek saját magammal? Nagy és fontos kérdések. S azt gondolom, hogy a válaszokhoz elég mélyre kell menni. Miért is ragaszkodunk ahhoz, ami nem jó nekünk? Mert ezt szeretnénk igazából, vagy mert mások ezt mondták, vagy mert ezt várják el tőlünk? Kik is? Számítanak valójában? Én számítok magamnak, vagy az számít, amit mások mondnak, tesznek, kérnek, akarnak?

Húsba vájó kérdések, mint mindig. Olyan jó lenne már eljutni oda, hogy egyre több és több ember teszi fel magának ezeket a kérdéseket, s elgondolkozik, s megpróbál válasz találni. A válaszokat pedig sosem a külvilág adja. Én adom, te adod, mindenki magának, aszerint, hogy mi van legbelül. Van, akinek úgy jó a világa, ahogyan van, mert szeret panaszkodni, keseregni, s bár nem érzi jól magát, mégis azt gondolja, hogy ez így van rendjén. Rajta nem lehet segíteni, mert nem akarja a változást, nem akar többet tudni magáról, nem akar többet tudni a korlátozó hiedelmeiről. Meg különben is, nem az ő hibája! Ja, kérem, akkor itt valóban nincs mit tenni!

A „nehéz változtatni” szavakat hangoztatókkal sincs sok dolgom. Ők azok, akik már tudják, hogy nem jó nekik, amit csinálnak, de kényelmesebb maradni, elfogadni, beletörődni, mint lépni az új felé… Hát, velük sincs mit kezdeni, amíg ők maguk nem hoznak egy hatalmas döntést.

Azokkal van dolgom, akik felismerik a korlátozó hiedelmeiket, s meg is próbálják erős elhatározással, pozitív világképpel áttörni a korlátokat, de legalább is elkezdeni lebontani azt a kemény betonfalat.

Bár örök optimistán állok a világhoz, a szép, fényes korlátokkal és betonfalakkal nekem is akad még dolgom.