Küszöb

2015.03.03 06:29

Bosszantó egy valami a lakásban, házban, mégis olyan nagy jelentősége van. És ráadásul mindenütt ott van. Az egész házad tele van küszöbökkel. Sőt, az egész életed, ha úgy vesszük. Az első mindjárt az esküvő után, amikor az ifjú férj átemeli az ifjú feleséget a közös otthon küszöbén… Az idő telik, s aztán már észre sem veszed a többit, mert természetesnek tűnik, hogy mindenütt ott vannak. Néha-néha mégis láthatóvá, érzékelhetővé válnak ezek a küszöbök. Jobb esetben csupán belebotlasz, megütöd a lábad ujját, elmondasz egy félig szalonképtelen „jóistenit”, aztán fájó lábujjal tovább sántikálsz… Talán legközelebb jobban figyelsz, vagy mégsem, mert ha elmúlik a fájdalom, feleded az egészet.

Vannak azonban nagyobb küszöbök, amelyeken nem lehet csak úgy átlépni, átsétálni. És nem a lábujjad bánja, hanem valami egészen más… A lelked. Mert ezek a küszöbök a lelkedben vannak. S meg kell, hogy mondjam, némelyiket nem lehet csak úgy, egyszerűen átlépni, felejteni, olykor nagyobb erőfeszítés kell hozzá, át kell mászni rajta, meg kell szenvedni azért, hogy túljuthass azon is. Ezek a küszöbök kicsit másak, mint otthon az ajtónál, nem fizikai fájdalmat okoznak... Ott belül fáj valami rettenetesen, s nem oldódik, nem zsugorodik kisebbé, hanem csak nő, egyre nő, s te már úgy érzed képtelen vagy tovább menni, ezt az akadályt már nem tudod venni…

Aztán honnan, honnan nem, egyszer csak van erőd „felmászni” erre a küszöbre is, bár kétségtelenül létra kell hozzá, mert mint egy jókora betonfal tornyosul előtted már. A létra sem egy könnyű darab, mert egyszerre csak egyetlen lépést bírsz tenni, s nem azért, mert erőd nincs hozzá, hanem mert a lelked nem bírja követni. Lépésenként tudsz csak átmenni ezen a „küszöbön” megemésztve, feldolgozva, elfogadva minden egyes lépést. A létrafokon üldögélve pihensz egy kicsit, szokod az újat, a másfélét, a nem a „te világodat”…

Aztán újabb erőfeszítés, újabb lépés, újabb pihenő. De a küszöb még mindig magas. Mész előre, mert tudod, hogy ezen a falnyi küszöbön is át kell menned, mert ott valami új vár. Valami új, valami merőben más, valami, ami azért mégis csak te vagy…