Lázálmok 1.

2022.04.24 11:13

Valószínűleg ott kezdődött. Álltam az oltár előtt és éreztem, hogy fázik a hátam. Iszonyatosan hideg volt Gyöngyöspatán a templomban, de már nem akartam visszamenni a buszba a dzsekimért. Gondoltam, a híres, és a világban az egyetlen Jesse-oltár megér egy kis fázódást. Néztem a hatalmas „fát”, ami betöltötte a teret. Jézus családfája…– az idegenvezető mesélt a különleges oltár történetéről, eredetéről, egyediségéről. Hallottam is meg nem is. Az évszázados falakat néztem, a különböző mintázatú ablakokat, a keresztelő kutat… S közben alaposan megfáztam.

Húsvét vasárnap este éreztem, hogy az több kettőnél. Lázam ugyan nem volt, de folyt az orrom, mintha egy végeláthatatlan és kifogyhatatlan folyó eredne a fejemből, orromból. A csomag zsebkendő szinte „szériatartozék” lett nálam. Nem mintha mentem volna valahová. Sem erőm, sem kedvem, még az ágyig is nehezemre esett elmenni. „Aludni szeretnék – villant át az agyamon – hosszút és pihentetőt, s reggel vidáman, egészségesen ébredni”. A gondolatsort egy iszonyatos köhögési roham szakította meg, ami után már annak is tudtam örülni, hogy levegőt kapok. Fájt a hátam, a mellkasom, éreztem, hogy belül ég valami…

Hogy végül is, mikor nyomott el az álom, arra nem emlékszem…

Mintha a Pokolban jártam volna. Egy filmbéli jelenet. Talán, amikor Thor a Pokolban járt… Vöröses fény vett körül, süvített a szél, tépte a ruhámat, de én csak mentem előre. Nem tudtam hová, csak mentem, mennem kellett.  Ebben a furcsa viharban jelentek meg előttem a képek. Előbb a múlt képei, a ház, ahol sokáig éltem, az emberek, akik körülvettek, majd eltűntek mellőlem, akikkel csak egy villanásnyira találkoztam, akiktől tanultam valamit, akik tőlem tanultak valamit. A szülői ház, a soha ki nem mondott szavak, a múlt elvárásai, a múlt sérelmei… Minden az enyészeté lett: Maradtak bennem érzések, gondolatok, szavak, amiket már soha többé nem lehet elmondani, kimondani, kibeszélni, elsiratni… És csak mentem tovább. A táj mit sem változott, férfiak jelentek meg, fontosak, kevésbé fontosak… Volt, lett volna feladatuk: egy tátongó, fájdalmas űrt betölteni, ám erre képtelenek voltak…  Vagy én voltam képtelen ezt hagyni nekik. Már mindegy is…

Mennydörgő hang állította meg ezt a kínlódó utazást. Álltam a vöröslő semmi közepén, a ruhámat tépte, szaggatta a szél. „Ez a vezeklés álma ­– gondoltam. – S most elérkezett a vég. Ítélethozatal következik…”

Ám mire ez bekövetkezett volna, magamhoz tértem, felébredtem, a pizsamám csupa csatak volt a verejtékezéstől. Arcom piros, égett, az izmaim fájtak, mintha egy úthenger ment volna rajtam keresztül… Pedig csak a Pokolban jártam. A lelkem poklában.

Lázmérő. Már semmin sem csodálkoztam.