Lázálmok 2.

2022.04.26 08:57

Húsvét hétfő. Kínok között ébredtem fel, az orrom folyt, a köhögés fojtogatott. Szép reggel, mondhatom! Felkeltem volna, de húzott az ágy. Legalább egy kávéért tudnék kimenni a konyhába! Szédültem, forgott velem a világ. Nagy nehezem abszolváltam a kávé dolgot, de a forró itallal együtt visszamásztam az ágyba. Nehéz volt a fejem, felpóckoltam, hogy legalább a kávémat ne borítsam magamra…

Na, így indult az ünnep második napja. A folytatás sem volt jobb. Semmihez sem volt kedvem, pedig kirándulást terveztünk, be is volt fizetve. Templomok, várak, múzeumok vártak volna. Hiába. Végtelenül sajnáltam a dolgot, de abban a pillanatban annak is örültem, hogy létezem.

A gyerekeim hoztak gyógyszereket. A Neocitran semmit sem használt, aztán jött valami amerikás csodaszer (Cold and Flu), amitől legalább levegőt kaptam rendesen. A fulladás veszélye már csak a köhögéskor állt fenn. Aztán teszteket is kaptam. Covid, nem covid. Nem covid. Két nap egymás után csináltam meg teszteket, mindkettő negatív lett. Legalább ezzel nincs gond. Főzni sem kellett! Milyen jó, hogy még van húsleves tegnapról! Jól felforrósítottam, a meleg leves nem árthat.  Jót tett. De többre sem erőm, sem energiám nem volt. Húzott az ágy. Bekapcsoltam a tévét, de egy idő után elvesztettem a fonalat. Elaludtam, aznap többször is, hol a fotelben, hol a kanapén, hol az ágyamban. Néztem volna filmeket is… Néztem volna… Kettőn is elaludtam az első 10–15 perc után.

Késő délután, úgy fél hat fele gondoltam azt, hogy ennyi elég volt mára, megyek, bebújok az ágyba, kimelegszem, talán alszom egy kicsit, talán egy kicsit jobb lesz. Bár a köhögés miatt nem számítottam sok jóra. Hajnal egyig szinte magállás nélkül köhögtem. Izzadtam is, pizsamát cseréltem, mézet ettem, teát ittam…

Valamikor csak elnyomott az álom… Az újabb rémálom. Mintha az Elm utcában lennék… Megint rohantam valahová, sötét alak követett, kezében fémesen csillogott valami, amit nem tudtam azonosítani, mert amikor jobban megfigyelhettem volna, akkor hirtelen a homályba veszett. A félelem megsokszorozta az erőmet, szinte már repültem, a furcsa sötét alak a nyomomban volt, egyre közelebb ért hozzám. Én pedig már képtelen voltam tovább rohanni. Aztán már csak a piros terepjárót láttam, ami eszeveszett sebességgel száguldott felém. Kitértem, hatalmasat estem a járdasziget szélén. Feltápászkodtam, a sötét alak egészen közel járt. Sajgó térddel, fájó könyökkel, szédelgő fejjel rohantam tovább. Nem volt tovább. Mintha beleesetem volna egy hatalmas fekete lyukba…. Zuhantam, zuhantam, zuhantam a semmibe.

Valószínűleg mély álomba, mert itt megszakadt a történet.

Másnap reggel iszonyatos fejfájásra ébredtem. Na, nem elég az orrom, amely ekkorra már édesburgonya méretűre nőtt és lángoló vörös volt, nem elég a tikkasztó, fullasztó köhögés, még a fejem is olyan, mint egy üres hordó, kong és még az is fáj… Aztán eszembe jutott az álom. Már semmit sem tudtam azonosítani, homályba veszett az is, így csak értetlenül bámultam a plafont.

Honnan jönnek ezek az álmok? Mi elől rohanok már második napja?

Lehet, hogy holnap megtudom.