.jpg?ph=8b00ed66c6)
Leckék az életről...
Ugye láttad a filmet? Ha nem, nézd meg! Érdemes! Tanulhatsz belőle!
Mi nem vagyunk egy tanulékony nép. Legalább is nem szeretünk másoktól tanulni, mások jó tapasztalatait átvenni, netán a rosszakból tanulni, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat. Beszélhetnek nekünk!!! Én sem vagyok kivétel… Mondták, szóltak, nem hallgattam senkire! Nosza, akkor itt egy tapasztalat… keserű pirula, nyeld le! Nem láttál át a lila ködön, sőt a rózsaszín szemüvegen sem… akkor itt egy csúf fekete, vedd, lásd, viseld!
Persze, aztán nem kell csodálkozni rajta, ha ez a feketeség egészen a lelkedig nyomul, befészkeli magát és csak hosszú, keserves kínlódás után tudod kiseperni onnan…
Van más mód… Elgondolkozva állt meg a domb tetején… Szomorúnak, fáradtnak, fásultnak érezte magát. Odalent a domb aljában egy kerítés meredezett az égnek, középen hatalmas kovácsoltvas kapuval. Vajon mi van a túloldalán? Rosszabb már nem lehet… elindult lefelé. Ahogyan megtette az első lépést a domb oldalában lefelé vezető grádicsok keletkeztek. Lágy szellő borzolta a haját, libbentette a lelkét tükröző fekete, hosszú ruháját. Ahogyan haladt lefelé furcsa érzése támadt, mintha legbelül valami megváltozna benne… A ruhája is változott, ahogyan lejjebb ért a kapuhoz a ruha színe folyamatosan világosodott, néha felvillant benne a kék, a zöld, a piros, a barna… A kapu kilincse éppen vállmagasságban volt. Elérte, de hiába nyomta le a jókora kilincset, a kapu nem mozdult. Nézte a kaput, aztán végig futatta tekintetét a kerítésen is. Át kell jutnia, tudnia kell, mi az, ami vonzza, amit látnia kell! Érezte: neki ott, dolga van. Tanácstalanul ácsorgott egy ideig, aztán hirtelen meglátott egy fedeles faládát. Elcsodálkozott, mert az előbb még nem látta. Honnan került ide? A láda fedelére szépírással két szót véstek: GONDOK LÁDÁJA. Vajon mi lehet ez? Kinyitotta. A láda üres volt. A felirat belül is látszott. Gondok ládája? Mit jelenthet ez? Mindenkinek vannak gondjai… nekem is – futott át az agyán. Aztán eszébe jutott saját, legégetőbb lelki nyomora… szerelem, s amint ezt kigondolta, egy gömb formálódott a kezében. A gömb pirosan izzott… Óvatosan beletette a ládába… Aztán eszébe jutott a család, a munka, az anyagiak, a kapcsolatok… s szépen, lassan megtelt a faláda. Amikor már semmi nem jutott eszébe, a faláda teteje szépen lezáródott… s hangos nyikorgással szélesre tárult a vaskapu.
Ez egy olyan világ kapuja, ahová a gondjaidat nem viheted magaddal. Tiszta szívvel és tiszta elmével kell átlépned a kaput – fogalmazta meg magának. Valóban így volt, mert miközben ő a gondjait pakolgatta a ládába, addig a ruhája színe kitisztult, hófehérré változott.
Egy keskeny ösvényen indult el, amely egyre szélesedett, s a természet csodás világába vitte. Az izzó, ragyogó nyárból a hidegen csikorgó télbe… a vidám pezsgő tavaszból a pazar színekben pompázó őszbe. Az erdő változtatta a színét, világát… a citromsárgától a rozsdabarnáig. Élvezte a séta minden percét, eltelt a természet csodáival… Ámulva állt meg az előtte meredező szikla előtt. Hogyan került az oda, és hogy lehet rá felmászni? Nem tudta miért, csak azt, hogy fel kell oda mennie…
Meglátta a szikla oldalába vájt lépcsőfokokat. Hosszú ruháját felnyalábolta, elindult lassan a szirt felé. Szinte hátrahőkölt attól, ami elé tárult: mesés táj, hegyekkel, völgyekkel, távoli folyókkal, tavakkal… Mintha mesében járt volna, valahol a tündérek földjén… Ámulva ült le a szirt lapos részére. A szél lassan elcsendesedett, szinte hallani lehetett a csendet… Nem gondolt semmire, csak ült, nézte az elé táruló gyönyörűséget… és élvezte az elme csendjét.