Második történet

2015.12.15 16:22

Egy újabb történet. Valahogy mindig ezen az őszinteség dolgon bukik meg egy kapcsolat… Mint például ez is.

Nevezzük a hölgyet Annának. Kellemes megjelenésű, amolyan kis tűzről pattant hölgyike, aki nem nagyon ismeri az akadályokat. Egy ideje egyedül él, de az internetes társkeresésben a tapasztalata zéró, talán ezért is volt kicsit több bizalma az ismeretlenhez.

Kötetlen irodai munkája volt, szabadabb időbeosztása, így könnyebb szervezni minden programot és persze gyakrabban be lehet kukkantani a társkereső oldalra is. Alig-alig telt el egy-két hét, még jóformán meg sem melegedett az oldalon, amikor jött egy kedves, szimpatikus levél.

Persze, mindig így kezdődik. A levélre válaszolni kell. Kedves évődés kezdődött… aztán egyszer csak megtörtént a telefonszám csere is.  A vonal végén kellemes bariton szólt, amolyan igazi férfihang, amelybe csaknem első hallásra beleszeret a gyanútlan leányzó. Szó szót követett, aztán a telefonhívások szaporodtak, személyes találkozásról még nem volt szó, mert az úriember épp az ország másik pontján dolgozott. Diplomás asztalos – ahogyan ő meghatározta saját magát. A beszédmodorán, a beszédstílusán érződött, hogy elég művelt és elég tájékozott. Aztán érkezett néhány fotó a férfiról is a munkáiról. Tetszettek Annának, amit látott, és úgy ítélte meg, hogy a férfi igényes a munkájára. A telefonbeszélgetések szaporodtak, olykor este is, sokáig. Aztán szóba került a találkozó. Mint kiderült a Csaba nevű úr egyébként sem lakik közel, alig fél országrésznyire, de azért majd megoldják.

Magas, kopasz, nagydarab féri várta Annát a megbeszélt helyen. Ismerősként köszöntötték egymást, hiszen csaknem mindent tudtak egymásról. A kölcsönös szimpátia megvolt… Jó hangulatban telt a délután, a városban, sétával, beszélgetéssel, kávézással, vacsorával… A találkozások ismétlődtek, csaknem heti rendszerességgel. Lassan alakult a kapcsolat, de a hölgynek valami nem volt kerek. Érezte, hogy van valami a háttérben, de nem tudta, mi lehet az. Csak egy érzés. Nézte a férfit, s egy gondolat nem akart kimenni a fejéből. „Rendőr vagy katona volt” – gondolta, tudta, hogy sportolt, sikereket ért el, talán innen a kigyúrt külső, és persze az asztalossághoz sem puha kéz kell. Néhány elejtett mondat is megmaradt a fejében. Csaba, a vezetékneve kimondhatatlan, 54 éves, özvegyember, két felnőtt gyereke van, és csak a munkájának él – ez volt a hivatalos verzió. Végül is egészen jól megvoltak, minek is kellene kételkedni. Vagy mégis?

Egyik alkalommal, amikor Csaba fotókat küldött a munkájáról és az autóiról, akkor Anna egy hirtelen ötlettől vezérelve az egyik fotót tovább küldte egy kedves ismerősének, azzal, hogy ezt az autót már többször látta a ház körül, nézzenek már utána, miért is. Nem lakik a környéken. Ez az aprócska csúsztatás aztán hatalmas kalamajkát okozott. A kedves ismerősnek leesett, hogy kié is lehet az a kocsi, de azért utána nézett, biztos, ami biztos.

A női megérzés. Mindig mondom, hogy bizonyos nőkben van valami plusz erő, amivel mások nem rendelkeznek, vagy nem ismerik fel. A kedves ismerős felhívta Annát, megmondta neki, hogy tudja ki az illető, és hogy Anna mondja el, mit is tud róla. Az asszony szépen elsorolta a legfontosabb paramétereket, mire a kedves ismerős csak annyit mondott, hogy bizony üljön le, vagy kapaszkodjon meg, mert amit mondani fog attól úgyis leül. A beszámolóból kiderült, hogy a Csaba nem Csaba, hanem György, s nem 54 éves, hanem 64, és hogy nem özvegy, hanem nős, nagyon is, s a felesége él és virul, jó egészségnek örvend. A slusszpoén pedig az volt, hogy a Csaba, aki nem Csaba nem is asztalos, hanem nyugalmazott rendőr, a „fenegyerekebb” fajtából.

Anna ült és nézett ki a fejéből. Akkor most mit is csináljon. Simán belesétált ennek a szélhámosnak a csapdájába. Aztán gondolt egyet… A következő verőfényes szombaton beült az autójába és elautózott a férfi falujába. A körülmények is a kezére játszottak: gyönyörű idő volt és éppen falunap, jó sokan voltak a kis településen. Anna lődörgött egy kicsit a forgatagban, senkit nem ismert, őt senki sem ismerte. Amikor elunta magát, akkor kicsit kérdezősködni kezdett, ki látta, ki tudja, merre van. A sors iróniája, hogy pont a férfi fiába botlott bele, aki készségesen útba igazította. A férfi a tribün mellett állt sokadmagával, Anna volt annyira tapintatos, hogy nem ment oda, épp csak olyan messze állt meg, hogy a férfi észrevegye. A nő pedig élvezettel nézte, hogyan változik a férfi arca: előbb sápadt lett, mint a tökvirág, majd vörös, mint a főzött rák, kínlódott, izzadt és nem csupán a nyári naptól. Sűrűn a nőre pillantott, kereste a tekintetét, esdekelve, hogy le ne buktassa.

Annának esze ágában sem volt lebuktatni, elégtétel volt neki a férfi kínja. Anna észrevétlenül tűnt el. Vett egy kis pogácsát, némi édességet az árusoktól, üdítőt, beült a kocsijába és visszaindult a városba.

Még tíz perce sem volt úton, amikor csörgött a telefonja. A Csaba, aki nem Csaba próbált üvölteni vele, ám Anna az első félmondata után letette a telefont. Amikor a férfi immáron ötödször próbálkozott, a nő egyszerűen kikapcsolta a készüléket.

A történet vége az lett, hogy a férfi még párszor megpróbálta megmagyarázni a bizonyítványát, de már nem volt kinek. Anna nem volt rá kíváncsi többet.

Szóval, amikor arról beszélünk, hogy a netes társkeresés egyik hátulütője az, hogy bárki bármit összeírhat, mondhat magáról, akkor igazunk van. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés: „hol a gerinc?”

Ezen túlmenően pedig miért vetemedik valaki ilyesmire.

Persze, vannak tippjeim! De akkor is…