Megérzés

2013.05.05 07:34

 

Valami volt a levegőben! Nem tudta, hogy mi, csak érezte. Reggel kezdődött. Korábban ébredt, bár nem kellett volna, elvégre vasárnap van. Mégis, valami nem hagyta aludni. Kávéval a kezében bújt vissza az ágyba, elgondolkozva ült nekitámaszkodva a háttámlának. Próbálta végiggondolni az éjszakáját. Mitől lehet ilyen érzése? Milyen érzés is ez? Meghatározhatatlan, várakozással teli, izgalmas, mégis bizonytalan... Szóval nem tudta meghatározni, s azt sem honnan ered az érzés. Hiába kutatott az álmaiban, valójában nem emlékezett semmire. Nem álmodott volna? De biztosan, csak nem emlékezett rá. Pontosan tudta, hiszen mindenki álmodik, mindig...Hiába törte a fejét, hiába próbált meditálni, a gondolatok mögé lesni, érzéseket keresni. Nem találta. Kelletlenül mászott ki az ágyból, mégis csak el kell kezdeni a napot. Hogyan is... talán még egy kávét kellene inni.. Mégsem. Lassan húzta fel a redőnyöket... Sütött a nap! Végre valami jó hír! És még az orchideák is gyönyörűek! Egy pillanatra elfeledte az érzést, amivel felébredt. Tette a dolgát. Dél körül azt érezte újra a nyomást a gyomrában. Már megint? Mi ez? Még mindig nem tudta... A hosszú hétben voltak érzelmileg nyomorult napjai, azt gondolta, hogy már túl van az egészen, kiböjtölte, kész, vége, elmúlt... Aztán megint csak itt van. Gombóc a gyomrában, valami fura érzés, meghatározhatatlan, várakozással teli, de mégsem! Díszharmónia...vagy mégsem?! Kora délután már ott tartott, hogy az egész kertet felásózza inkább, csak szűnjön már meg ez az érzés...

Kínlódás! Szinte egész délután, annak ellenére, hogy sütött a nap, annak ellenére, hogy keresték a barátai. Hívták moziba, sétálni, beszélgetni... akárhová, csak tudják már ebből az állapotból kimoccantani. Nem lehetett. Nem ment sehová, nem akart beszélni senkivel...Késő délután csörgött a telefonja. Hosszú másodpercekig bámulta a kijelzőt...Felvegye? Ne vegye? Van értelme, vagy nincs? Ha felveszi az sem jó, ha nem az sem... Aztán mégis megnyomta azt a gombot.

- Otthon vagy? - egy rövid kérdés volt csupán.

- Igen - mondta automatikusan... és már csak a másik vonal végén a csöndet hallotta. Egy pillanatra dühös lett. Minek hívja fel, ha csak ennyit akar beszélni? Dühösen dobta le a telefont az asztalra. Nem elég, hogy egész nap egy fel nem fogható, meg nem határozható érzés kínozza, még ez is! Miért nem hagyja békén? Még mindig pufogott volna, ha meg nem szólal a kaputelefon. Elindult a kapuhoz...

Kinyitotta az ajtót. Egyelőre nem látott semmi mást, csak egy jókora csokor tulipánt. Tarka csokrot. Hogy mennyire imádta! A csokor mögött egy férfi állt, pontosan az, akire az előbb mérges volt.

- Ez gyönyörű! - nyögte ki.

- Bemehetek? - kérdezte a férfi.

Kitárta az ajtót, a férfi belépett. Nem mondott semmit, nem kérdezett. Megcsókolta.

 

Nem tudom, hogy mi történt aztán... felébredtem. Biztosan valami happy end, miért is lenne másképpen. Mi nők néha javíthatatlanul romantikusak vagyunk, s nem akarjuk tudomásul venni, hogy bizony a másik nem képviselői nem igazán azok. Egy csokor virág nem nagy dolog, néhány kedves szó, egy ölelés, nem kerül semmibe, de a másiknak nagyon sokat jelent. Hinni szeretnék még abban a világban, ahol a nő, nő volt, a férfi meg nem egy ugató kutya, hanem egy tigris, aki méltóságteljesen lépdel a nő mellett... Ennek nagyon sok jelentése van...ki-ki találja meg azt, ami neki a legjobban tetszik. :-)