Megfelelés

2017.06.25 12:37

Mostanság elég sokat eszembe jut ez a szó, hiszen azt látom, hogy mindig, mindenki meg akar felelni valakinek, valaminek. És mindig másnak. Most ezért, most azért, később más miatt, másért.

Nézem az embereket. Akik dolgoznak, azok mindent beleadnak, hogy megfeleljenek a főnöknek, a családnak, a barátnak, az ilyen-olyan ismerősnek, bárkinek, aki éppen szembejön, s közben elveszítenek valami nagyon fontosat. Saját magukat – az álmaikat, a vágyaikat, gondolataikat, s ennek okán gyakorta az érzéseiket is.  

Sokan letérnek az egyéni útról, feladják saját magukat, hogy aztán a megalkuvás szűkös ösvényén haladjanak tovább. Az az ösvény pedig tele van stresszel, idegességgel, álmatlansággal és egy csomó olyan döntéssel, amit nem mi hozunk, amivel csak kínlódva sodródunk, mert sem a személyünknek, sem a gondolatvilágunknak, sem az érzelmeinknek nem tesz jót.  S egyre távolabb sodródunk attól, amik vagyunk vagy lenni szeretnénk, s amit korábban célul tűztünk magunk elé.

Hol van az a határ, amikor már nem lehet valamit csak másért, másnak tenni.

Meddig mehet el az ember, hogy az az tudjon maradni, aki és ami, illetve azzá tudjon válni, aki, ami szeretne lenni?

Minden embernél más jelenti a határvonalat, de egyszer mindenki eléri azt, s akkor ott a baj. Ez az a pillanat, amikor rádöbben, hogy nem jó az irány, s onnantól kezdve vergődik abban a helyzetben, amit tulajdonképpen ő teremtett magának. A vergődés pedig iszonyú fájdalommal jár: előbb a gondolatok nyomorítják, aztán a gondolatok fizikai fájdalommá erősödnek.

Ha idáig jutottál, hagyd abba, amit csinálsz, mert belepusztulsz.

Én is felteszem magamnak gyakorta a kérdést. Kinek akarok megfelelni? A választ pontosan tudom, de néha mégis letérek az útról… Kezdő újságíró koromban egyik nagyon tisztelt tanárom, kezében épp a legújabb glosszámat szorongatva, megállt velem szemben, s csak annyit mondott: „Sose akarjon másoknak megfelelni, mindig csak saját magának. Ez a legfontosabb!” – kezembe nyomta a papírt, azzal a halk megjegyzéssel , hogy „ez jó!” Aztán fogta a táskáját és kilépett az előadóterem ajtaján. Csak álltam ott, néztem utána, akkor kevésbé fogtam fel miről is beszél.

Azóta már tudom, mostanában mégis gyakorta jutnak eszembe ismét ezek a szavak … Oka van.  Tisztában vagyok vele, hogy csak magamnak akarhatok megfelelni, ugyanis saját magamért csakis és kizárólag én vagyok a felelős.

Mint ahogyan Te is, saját magadért.