.jpg?ph=8b00ed66c6)
Mély levegő
Néha venni kell egy nagy levegőt, hogy érezd, élsz, vagy.
Vírus. Nyitottunk. Még nem érzékelem, bár vannak emberek az utcán, talán több üzlet is van nyitva, talán autó is több jár az utakon. Valahogy lassú az egész. Lelassultunk? Vagy csak én képzelem így? Lelassultunk. Visszafogottabbak lettünk. Más lesz minden.
Mi sem leszünk már ugyanazok, akik voltunk. Valami megváltozott, s vele változtunk mi is. Ezer meg ezer kérdésünk van, amelyekre választ szeretnénk kapni, mert nem látunk előre. S ebben a bizonytalanságban saját magunkat sem találjuk igazán. Elveszett álmok, vágyak, célok szegélyezik az új utat.
Hogy vagy? Köszönöm, jól vagyok!
És valójában? Valójában ordítani tudnék, mert nem találom a helyem, mert elveszítettem azt, amiben eddig hittem, ami biztos volt, amiben bízhattam. Ordítani tudnék, mert papírgalacsinná lettek az álmaim a vágyaim…
És én hogy vagyok? Vajon ezt a kérdést felteszi-e valaki magának? Képes-e ebben a helyzetben magára figyelni, egyáltalán van-e bátorsága hozzá. Azt gondolom, hogy keveseknek.
Hogy vagyok én? Köszönöm, jól vagyok. Csak így. Rég álltam már a tükör előtt, hogy megszemléljem magam. Más vitte el a figyelmem. Felkaptam egy ruhát, s már mentem is... Nem értelmeztem, hogy mit látok, a ruha elfogadhatóan állt rajtam, ennyi elég volt. Erősítem magam, mert szembe kell néznem azzal, amit látok, az őszülő hajammal, a fényét vesztő bőrömmel, a karcsúnak éppen most nem mondható alakommal. Én vagyok. A szemem nem változott, olykor szomorú, máskor csillog. Benne van az az aprócska tűz, az az optimista villanás, ami azt jelzi „mindegy mit látsz most, én ott vagyok mögötte”.
Rég ültem már meditálva a nappali szőnyegén, hogy megbeszéljem magammal, hogy is vagyok valójában. Azt hiszem, ez sokkal nehezebb feladat, mint a tükör. Bizonygatod magadnak, hogy jól vagy, s közben ott mélyen, legbelül, a lelked fekete posványba süllyedve kínlódik. A változások nem érintenek jól, hiányoznak az érzelmek, az érzések, az eltávolodások fájnak, az érdektelenség, a közöny és a határtalan emberi butaság pedig kiborít. Néha csak ülsz, semmit sem csinálsz, de ahhoz nincs elég bátorságod, hogy mélyen magadba nézz…
Azt gondolom, vannak olyan időszakok az ember életében, amikor a nehezebb utat, a nehezebb feladatot kell választani. A magadba nézés, a fekete posványban való kutakodás éppen ilyen… Mit találsz? Elhagyott gondolatokat, meg nem valósult álmokat, célokat, embereket, akikkel kevesebbet foglalkoztál, törődtél, elhagyott barátokat és érdemteleneket, akikre időt pazaroltál, embereket, akik kihasználtak, sorsokat, amelyeket végigkövettél… És ez még mindig csak részben szól rólad…
Mély levegő, beszív, kifúj. Abban a világban vagy, amit annyira szeretsz, Árnyas erdő, madárdal, a lombokon átszűrődő napfény, amely sejtelmes fátylat borít az erdei útra. A „kanapé szikla” felé lépdelsz, arra a helyre, ahol a gondolataid a csaponganak az ég és föld között. Arra a helyre, ahol senki más nincs, csak te vagy. Te és a gondolataid, amelyek csak rólad szólnak… A „kanapé szikla” jó hely.
Ajánlom mindenkinek.
Fotó: RENE RAUSCHENBERGER/Pixabay