Merengés

2016.06.05 13:16

Egyedül vagy, egy kidőlt fatörzsön üldögélsz. Friss levegő, a fák zöldje, a madarak hangja, az öreg fák lombajai között beszűrődő napsugarak vesznek körül. Gyönyörködve bámulod e zöld világot, élvezed az erdő csendjét, a tüdődbe áramló tiszta levegőt, a szívedig érő nyugalmat. Belefeledkezel az érzésbe, a hangulatba…

Az egyik pillanatban a rigót hallgatod, a fakopáncs kopogását, a méhek zümmögését, a másik pillanatban már egy csendes kis hegyi falu utcáin bandukolsz. A múlt után kutatsz. Keresel valamit, valakit. Magad sem tudod. A hiányt akarod pótolni, betölteni, mert valami hiányzik, érzed legbelül. Házról házra jársz, a templomba is bemész, a falucska határába gyalogolsz, felmész a legközelebbi dombra, kezed a fejedhez teszed, árnyékot tartva a szemednek, hogy tűző napsütésben távolabbra láss. Templomtorony dereng fel a párás ködben, aztán elvész. Palotát látsz, úri kastélyt, jókora virágos kertet, ahol rózsák virítanak… A kép elillan.

Másik kép jön. Szakadó esőben rovod a város utcáit. Csak víz, nem féled az esőt, nem féled a vihart. Réges-rég megtanultál már táncolni az esőben. Sötétedik, az eső szakad, nem kerülöd a tócsákat, csak mész tovább. Egyik tócsa sekélyebb, a másik mélyebb. Belelépsz, bele kell lépned, mert mindegyik az életed része. Egyik tócsából a gyermeki éned tükörképe néz rád vissza, a másikban a múltad egy darabja elevenedik meg. A következőben talán a jövő egy aprócska része tűnik fel. Aztán a tócsa újra csak tócsa marad, fénylő víz az éjszakai fényben.

Emberek. Sokan csupán elsuhannak melletted, épp, hogy érintenek. Mások veled maradnak egy-egy ideig. Ki az erdő csendjét osztja meg veled, ki a falut járja veled házról házra, ki a tócsákba lépked veled, mások talán csak nézik, mit művelsz, mit teszel, mit teremtesz. Aztán eltűnnek, újak jönnek helyettük, s lesz megint, aki veled marad egy ideig, s lesznek sokan megint, akik csak keresztezik az utadat, hogy tanulj tőlük valamit, vagy ők tanuljanak tőled valamit.

A Kanapé-szikla. Ismerős hely. Jártál már ott sokat. Ez az a hely, ahol a gondolatok jönnek-mennek, ez az a hely, ahol a törölni tudod őket, esetleg rendszerezni, esetleg foglalkozni az újabbakkal, mert újabbak mindig vannak. Innen olyan távolinak tűnik a világ zaja, ide nem ér fel semmi… Talán csak az az angyal, amelyik a szikla szirtjén üldögélve vigyáz rád… Mert vigyáz rád!

Könyvtárszoba. Már nem csodálkozol azon sem, hogy könyvek sétálgatnak körülötted. Egyiknek van helye a polcon, másiknak nincs. Ácsorognak, várnak, talán épp arra, hogy a kezedbe vedd őket. Tudást, ismeretet, tájékozottságot kínálnak. Kíváncsian nyúlsz egyik után a másikhoz, hirtelen magad sem tudod, melyikkel is kezd, amikor kiválik egy vaskos, régi borítású csatos könyv. Óvatosan nyílnak a lapjai, por száll fel belőlük, évezredes por… Az Élet könyve – olvasod a borítón…  

Egyedül vagy, egy kidőlt fatörzsön üldögélsz. Friss levegő, a fák zöldje, a madarak hangja, az öreg fák lombajai között beszűrődő napsugarak vesznek körül.

A könyv lapjai lassan mozognak, időbe telik, amíg egy-egy oldalt átolvasol, megéled…